Életveszély

Lysander szobája felé vettem az irányt.
Csodálkoztam, hogy nem hallatszódnak a lépteim a padlón, a puha szőnyeg miatt.
Kicsit haboztam, hogy kopogjak-e, vagy sem, de végül inkább csak halkan benyitottam. Lys az asztalánál ült, és szokás szerint valamit írt. Amikor meghallotta, hogy jövök, fölállt, és rám nézett.
-Leigh hívott. - mondtam. - Azt mondta, szeretne valamit mondani neked.
-Várj meg itt. - utasított, és kisietett a szobából.
Amíg távol volt, volt időm belenézni a papírjaiba. Az íróasztalán egy halom papír volt elszórva. Nem is tudom, hogy találja meg, amit éppen keres. Az összes lap tele volt írva a kézírásával, és most már szinte biztos voltam benne, hogy kevesebb a vers, mint a dalszöveg.
Sóhajtva elkezdtem nézegetni őket, de egyikhez sem mertem igazán hozzáérni.  Bele-bele nézegettem párba, ami megtetszett, de nem volt sok időm. Lysander körülbelül csak két percig volt távol.
-Ezeket mikor írtad? - kérdeztem a papírhalmazra mutatva.
-Folyamatosan. - sóhajtott. - Lassan már szét kéne őket válogatni.
-Segítsek? - kérdeztem csillogó szemekkel.
Amikor rám nézett, elnevette magát.
-Ha szeretnél... Meg tudod különböztetni a verseket és a dalszövegeket? - kérdezte.
-Nem. - vontam meg a vállam. - De majd megpróbálom.
-Nézd a lapok felső részét. Amelyiken látsz egy "A" betűt, az vers.
-Oké. - bólintottam, és már nyúltam is a papírokért. Félúton viszont megállt a kezem. - Hogyhogy "A" betű?
-Nem is tudom... - jött zavarba Lys.
-Én se. - ráztam meg a fejem nevetve, és vidáman kezdtem szétválogatni a papírokat.
Nem volt könnyű feladat, nagyon sokáig válogattunk. De nem unatkoztam, mert közben sokat beszélgettünk erről-arról. Mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy miért pont a nevem kezdőbetűjét használja jelzésképpen, és miért nem mást, de végül nem hoztam föl a témát.
-Egyébként, miért jött az a lány? - kérdeztem mintegy mellékesen.
Nem vagyok benne biztos, de mintha habozott volna a válasz előtt.
-Egy régi rajongónk... Castielt kereste. - tette hozzá.
-Tényleg? - lepődtem meg. - Hogyhogy itt?
-Nem találta náluk. - magyarázta Lys, de feltűnt, hogy nem néz rám. Pedig eddig percenként legalább kétszer rám pillantott.
-És hogy hívják a lányt? - kérdeztem.
-Nina. - felelt, de még mindig a verseit finanszírozta.
-Szép neve van. Hány éves? - faggattam.
Ekkor végre felnézett rám.
-Ezt, most miért kérdezed?
-Csak mert. - vágtam ártatlan képet. - Aranyos lánynak tűnt, érdekel, hogy mennyi idős.
-Tizenöt. - mondta, és megint a lapok között kezdett matatni.
Kis ideig hallgattam, de közben gombóc nőtt a torkomban. Az az érzésem támadt, hogy valamit titkol előlem.
Abban a pillanatban Leigh nyitott be.
-Rosa már jobban érzi magát, és azt kérdezi tőletek, hogy holnap délután ráértek-e egyet korizni? - hadarta gyorsan.
-Hova? - kérdezett vissza Lys.
-A tóhoz a parkban. Befagyott.
-Megyünk. - bólogattam.
-Remek. - mosolygott Leigh, és már tovább is ment.
-Csak nem megtetszett ez a sport? - nevetett ki Lys, miután a bátyja elhagyta a szobát.
-Szerintem egész jó. - vontam meg a vállam legyintve. - Ha Rosa szeretne menni, akkor én is szívesen megyek.
-Helyes.
Folytattuk a válogatást, és csakhamar be is fejeztük. Közben persze pörgött az agyam, mert lélekben még mindig az előző Nina-probléma járt a fejemben, de többet nem beszéltem róla. Inkább szép csendben összerendeztem a papírokat.
-Köszönöm. - mosolygott rám Lys.
-Igazán szívesen. - ráztam meg a fejem. - Azt hiszem, most már megyek is haza...
-Tényleg? - lepődött meg. - Miért?
-Mert... - egyedül szeretnék maradni, gondolkodni. Persze ezt csak magamban vallottam be. - Mert Boti ma korábban hazajön, és gondoltam, csinálok valami jó vacsorát. - rögtönöztem.
-Elkísérlek. - határozott Lys, és már vette is a kabátját.
Ennyit igazán nem utasíthatok vissza. Különben is, nagyon szívesen megyek haza vele...
Felkaptam az új kabátom szatyrát, és felöltöztem én is.
Séta közben nem sokat beszélgettünk. Úgy láttam, Lysander a havas háztetőket figyeli (fogalmam sincs, miért), és nem nagyon néz rám, úgyhogy már akkor elkezdtem gondolkodni. Lopva fel-fel néztem az arcára, és közben azon agyaltam, hogy ki is lehet valójában ez a Nina. Biztos nem rokon, bár a ruhái viktoriánusak, és a fiúkra eléggé jellemző ez a stílus. Mégis, volt valami közös a lányban és Lysanderben. Talán mindketten énekelnek? Nem tudom. Mondjuk az, hogy Nina is énekel, még nem is lenne baj.
Lehet, hogy csak egy régi barát...
De ez sem talált. Láttam a tekintetét, nagyon fel volt dobva, amikor meglátta Lys-t. Azt azért én észreveszem, hogy csupán barátságot érez iránta, vagy valami mást...
Görcsbe rándult a gyomrom. Hát ez az! Nina valószínűleg Lysander egyik (legnagyobb) rajongója, mint azok a lányok, akiket a koncerteken láttam! Csakhogy ő merészebb, mint a többi csaj. Talán ezért is tartok tőle annyira?
-Valamin nagyon elgondolkoztál. - jegyezte meg Lys.
-Te figyelsz engem? - lepődtem meg.
-Persze, hogy figyellek! - értetlenkedett. - Melletted sétálok, hát nem egyértelmű?
-De, az. - hagytam rá.
-Mi a baj? - faggatott.
-Semmi bajom. Egyszerűen csak... fáradt vagyok. - mondtam.
-Akkor pihend ki magad otthon. - javasolta Lysander.
Ekkor vettem észre, hogy már csak két ház választ el a lakástól, úgyhogy előkerestem a kulcsom.
Kinyitottam az ajtót, és benyitottam. Letettem a szatyrot, és visszafordultam. Lysander a küszöbön állt, és eltűnődve nézte az arcom. Nem tudtam mit csinálni, én is visszabámultam.
Pár pillanat múlva végül megszólalt.
-Ha valami bánt. Akármi bánt, azt elmondhatod. - mosolygott rám.- Nem kell félned.
-De nem bánt semmi. - tiltakoztam, és közelebb léptem. - Tényleg.
Kétkedve bár, de magához ölelt, és csókot adott az arcomra. A szokás szerinti pirulásom nem maradt el, de nem érdekelt nagyon.
-Holnap? - kérdeztem.
-Jövök érted. - bólintott mosolyogva, és elengedett. - Szia.
-Pápá! - búcsúztam, és miután elment, becsuktam az ajtót.
Huhh. Ez kicsit meleg volt. Majdnem kiszedte belőlem azt az ezer és ezer kérdést, amit fel akartam tenni neki. Már a nyelvem hegyén volt, de végül kiálltam a próbát.
Nagyot sóhajtottam, és abban a pillanatban a hátam mögött kivágódott az ajtó, aminek következtében egy kicsit sikoltottam.
-Boti! Jézusom, ezt többet ne csináld! - kaptam a fejemhez, amikor megláttam az ajtóban a bátyámat.
-Mindig így jövök be. - értetlenkedett.
-Akkor meg pláne. - bólintottam, és elindultam a konyha felé. - Jó lesz a spagetti vacsorára?
-Ó, köszi, de már ettem. - rázta meg a fejét. - A haverokkal elmentünk a mexikóiba. Hoztam neked burritóból salsásat. Ugye szereted?
-Naná. - bólogattam csillogó szemekkel.
-Tessék. - nyújtotta felém a dobozt. - Vigyázz, nagyon csíp.
-Köszi! - köszöntem meg.
-Viktor üdvözöl! - kiáltott még utánam a bátyám.
Egy pillanatra megtorpantam.
-Én is üdvözlöm, add át neki. - motyogtam.
-Ennek mi értelme...? - tanakodott magában Boti.
5 perc múlva már neki is láttam a vacsorának, ő meg szokás szerint beült a nappaliba tévézni.
A burrito nagyon finom volt, bár tényleg egy kicsit erős... Mindenesetre nekem nagyon ízlett, miután megettem, még legalább háromszor megköszöntem Botinak a kedvességét. A szokásos válasza mindig ugyanaz volt.
-Te is szoktál nekem pizzát hozni. Mi ebben a meglepő?
Mondjuk, igaza van. :)

Szombat reggel (vagyis másnap) meglepődtem, amikor felkeltem. Az óra már 11-et mutatott. Ennyire elaludtam...?
Hát, úgy tűnt, hogy igen. Sikerült kipihennem magam.
Zafír már nagyon türelmetlen volt, amint kinyitottam a szobám ajtaját, leviharzott a lépcsőn, és nyávogva reggelit követelt. Illetve, hát gyakorlatilag ebédet... ha úgy vesszük.
Lentről nevetést hallottam, amit egy kicsit furcsálltam. Főleg, hogy felismertem a hangokat.
Castielt és Botit hallottam nevetni.
Gyorsan megigazítottam egy kicsit a hajam, hogy ne álljon szanaszéjjel, aztán leindultam a lépcsőn.
Az alján a szokásos rutinomat követve megbotlottam, ugyanis nem a lábam elé néztem, hanem a hangokat.
Óriásit estem volna, de az utolsó pillanatban mégis megálltam a padlótól három centire.
-Ez közel volt. - állapította meg Lysander, és felsegített.
-Te meg mit keresel itt...? - kapkodtam levegőért. A szívem olyan robajjal dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről. Attól féltem, valaki meghallja.
A nappaliból a többiek bementek Boti szobájába vagy a konyhába, mert már nem hallottam hangoskodást. Néma csend volt a lakásban. Legalábbis én annak hallottam.
-Castiellel átjöttünk, ő hülyülni, én meg hozzád. - válaszolt az eredeti kérdésemre. - Baj?
-Nem, dehogy! - ellenkeztem, és próbáltam lenyugtatni a pulzusomat. - Örülök neki. Kicsit elaludtam... mióta vagytok itt?
-Körülbelül két órája. Benéztem hozzád, de nem akartalak felébreszteni.
-Felkelthettél volna...! - húztam el a számat. - Miért nem ébredtem fel a hangoskodásotokra?
-Nagyon mélyen aludtál, még az ajtónyitódásra sem fordultál meg... pedig úgy szoktad. - nevetett Lysander.
-Milyen jól tudja ezt valaki... - forgattam a szemem.
-Hát igen... - bólogatott viccesen. - Mint ahogy azt is jól tudom, hogy nem fehérneműben szoktál aludni, hanem pólóban.
A torkomon akadt a szó, és a számat összepréselve, pipacsvörösen bámultam fel rá. A szemöldökömet is összeráncoltam.
Igen, az éjjel most tényleg fehérneműben aludtam, ugyanis melegem volt. Boti túl jól üzemelte be a fűtést.
Csak remélni merem, hogy be voltam takarózva. Nyakig.
-Perverz. - ennyi volt a reakcióm.
Aztán úgy tettem, mintha hipnotizálnám, vagy varázsolnék. A kezemmel körkörös mozdulatokat tettem a szeme előtt, közben pedig mély hangon beszélni kezdtem.
-Most szépen mindent elfelejtesz, amit láttál... - "hipnotizáltam".
-Azt nehéz lesz. - nevetett Lys, és elkapta a csuklómat.
Érintése áramütésként ért.
-Azt hittem, sikerül varázsolnom. - vontam meg a vállam csalódottan.
Kis ideig hallgattunk, ki-ki a saját gondolataival foglalkozott.
-Rántottát? - kérdeztem hirtelen, és megindultam a konyha felé.
-Már lejárt a reggeli ideje. Inkább ebédelned kéne. - jegyezte meg Lys, és utánam jött.
-Van benne valami...


-Vigyázzatok rá. - javasolta Boti viccelődve. - Simán elesik, és összetöri magát.
-Nem vagy vicces! - hurrogtam le.
Délután 4 körül elindultunk a járdán a tó felé, hogy ott találkozzunk a többiekkel. Castiel is velünk tartott, nem volt kedve külön menni.
Egész jól odaértünk, a többiek még ott sem voltak. Kivéve persze az örök párost, Rosa-t és Leigh-t.
-Sziasztok! - köszönt Rosa. Már egyáltalán nem tűnt betegnek.
-Szia! - nevettem, és átöleltem. - Jobban vagy már?
-Köszönöm, csodásan érzem magam! - ujjongott. - Olyan szép a hó...! Nézzétek meg a tavat! Hát nem csodálatos?
De, tényleg az volt. A fák kopaszan sorakoztak a befagyott víz mellett, amitől nagyon jó hangulat áradt a korcsolyázókra. Nem voltak nagyon sokan, ez is azt jelentette, hogy pont jókor jöttünk. A jég is biztonságosnak tűnt.
-Ott jönnek a többiek. - mutatott Castiel a hátunk mögé.
Mindannyian oda fordultunk, és integettünk az ismerősöknek. Hamar összegyűlt mindenki, és amikor már a korcsolyákat is kibéreltük, elindultunk a tó felé.
-Fogadjunk! - vetette fel az ötletet Castiel Lysanderhez fordulva.- Szerinted hányszor fog elesni? - mutatott rám.
-Legyen tizenkettő. - tűnődött Lys.
-Áh. Huszonhárom! - legyintett Castiel.
-Egy üveg kóla. - nyújtotta felé a kezét Lysander.
-Készítheted a pénzt. - csapott bele Cast.
Nem kérdeztem meg tőlük, hogy komolyan gondolják-e, vagy csak ugratnak. Megoldottam egy gúnyos nézéssel az egészet.
A jég tényleg stabil volt, semmi rossz érzetem nem támadt, hogy esetleg le fog szakadni alattam. Úgy voltam vele, hogy ha a középkorú bácsik alatt nem törik be, akkor alattam pláne nem fog.
Vagy egy órát koriztunk, amikor feltűnt valami. Először csak azt éreztem, hogy elönt valami furcsa érzés. Aztán verejtékezni kezdett a homlokom. Mi ez?
Körülnéztem, mert biztos voltam benne, hogy ez egy jel: valaki figyel. Igazam is volt. A jég szélén megpillantottam Ninát.
Összeszorítottam a fogaimat, és megpróbáltam nem törődni vele. Hiszen ő csak egy kislány. Na jó, nem olyan kicsi, de...
-Valami baj történt? - kérdezte Lysander, és lefékezett előttem.
-Semmi. Minden a legnagyobb rendben. - vontam meg a vállam semmitmondóan. - Viszont megjött Nina is a pályára.
-Tessék? - értetlenkedett. A part felé mutattam.
Lysander megfordult, aztán megint inkább felém nézett.
-Ne is törődj vele. - javasolta, és megfogta a kezem. - Gyere, menjünk még egy kört!
Kicsit furcsálltam, hogy most így hirtelen megint hozzám csatlakozott, de hát valójában nem bántam.
Lysander és Castiel végül elmentek a büfébe, meleg teát hozni nekünk, addig mi meg még mászkáltunk (illetve siklottunk) egy kicsit. Nina egy kicsit távolabb tőlünk kötötte éppen a korcsolyáját. Úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy megismerjem.
-Szia. - köszöntem neki. - Segítsek?
-Ó, nem, köszönöm. Elboldogulok egyedül is. - mosolygott fel rám, és végleg bekötötte a fűzőt.
-Amanda vagyok. - mutatkoztam be. - És téged hogy hívnak?
-Nina. - pislogott nagyokat. - Te vagy Lysander barátnője?
-Öhm... igen. Miért?
-Csak úgy kérdeztem. - vonta meg a vállát. - Nem így képzeltelek el magamban.
-Te is valaki rajongó vagy, ugye? - nevettem.
-Úgy is mondhatni... - bólintott, és elindultunk egy kicsit korizni.
A többiektől kicsit távolabb kerültünk, bár nem sokkal. Még jól láttam őket.
-Mennyi időt töltötök együtt? - kíváncsiskodott Nina.
Úgy döntöttem, nem fogok hazudni. Egész kedvesnek tűnik ez a lány, nem is értem, miért tartottam tőle.
-Elég sokat. - vontam meg a vállam. - Attól függ, hogy érünk rá.
-Tudod, régen én is nagyon bele voltam zúgva. - vigyorgott. - Éppen ezért érdekel annyira. Mert régen nagyon szerettem volna tudni, hogy vajon milyen lehet Lysander barátnőjének lenni.
-Az biztos, hogy remek. - nevetgéltem. Tényleg nincs mitől tartanom.
-Úgy tudtam, hogy előtted még senkivel sem lépett kapcsolatba.- jegyezte meg Nina.
Megálltunk egy kicsit a jégen.
-Nem tudom, sosem beszél az eddigi életéről. - mondtam tanácstalanul.
-Hogyan találkoztatok? - kérdezte csillogó szemekkel.
Meséltem neki egy kicsit a helyzetről. Hogy iskolát váltottam, és már az első napon összeismerkedtünk. Castielt nem említettem meg, de hát ugye az nem is fontos...
-Ez nagyon jól hangzik. - ujjongott, aztán egy kicsit óvatosabbak lettek az arcvonásai. - Vigyázz, rossz helyen állsz.
-Tessék? - néztem a lábam alá.
-Nem biztonságos ott a jég. - mondta Nina. - Menj egy kicsit hátrébb!
Így tettem. Rögtön meg is bántam.
A jég hatalmasat reccsent, aminek hatására (csodák csodájára) nem is figyelt fel ránk mindenki. Én személy szerint csak négy szempárt láttam: Nina, Leigh, Castiel, és... Lysander szemeit.
Nagyon messzi volt. Éppen a büféből jöttek ki Castiellel, amikor hirtelen megálltak. Hallották a reccsenést.
-Én a helyedben nem nagyon mozognék. - jegyezte meg Nina... gúnyosan?! - A végén még baleset lesz belőle.
-Miért csaptál be? - kérdeztem ijedten, és moccanni sem mertem.
-Nem egyértelmű? - forgatta a szemét. - Gondold bele magad az én helyzetembe! Rá fogsz jönni.
-Menj a fenébe! - sziszegtem, és megpróbáltam kilépni a veszélyes zónából.
Akkor éreztem, hogy a jég megreped. Ijedten körbenéztem magam körül, és azt láttam, hogy a jégen törésnyomok keletkeztek.
Nem tudtam, miért rimánkodjak. Az életemért, vagy hogy rájöjjek, hogy ez csak egy álom.
De nem álom volt.
Hova nézzek? Érzem, hogy mindjárt leszakad alattam a jég.
Kétségbeesetten körbenéztem, és megállapodott a tekintetem egy felemás szempáron. Rémült volt. Hitetlenkedő.
Soha nem láttam még igazán ijedtnek. Most viszont az arca majdnem olyan fehér volt, mint a haja. Pár pillanatig bámultunk egymás szemébe. Azt hittem, a szívem rögvest kiugrik a helyéről.
Lysander, miért nem jössz? Miért nem segítesz? - kérdeztem magamtól.
És akkor rájöttem. Lefagyott. Egyszerűen csak lefagyott.
Megpróbálkoztam egy újabb lépéssel előre, amikor észrevettem: jelez nekem. Megrázta a fejét.
Tanácstalanul álltam, és közben hevesen dobogó szívvel koncentráltam. Ki fogok innen jutni. Gyerekjáték lesz.
Megpróbáltam. Előre indultam, de akkor újabb repedések lettek a lábamnál. Erre már a legtöbb ember felfigyelt.
Még egyszer a tekintetét kerestem, de már nem láttam. Csak éreztem, hogy néz. Mert melegség járta át a testemet.
Nem mertem semmit se csinálni. A lélegzetemet is visszafojtottam.
És akkor hatalmasat reccsent a jég, és már nem sok mindent éreztem. Hideget. Fagyot. Vizet...
-Amanda...!!!
Csak egy elmosódott hang. Semmi több. Már semmit nem hallottam. A fülemben még visszahangzott a nevem, de aztán...
Semmi.
Az egész testemet átjárta a jéghideg víz. A szívem is befagyott már szinte. Legalábbis úgy éreztem.
Megpróbálkoztam a felfelé úszással. A ruhám lehúzott a mélybe, és nem sikerült megkapaszkodnom a jégtáblában. Ráadásul a lyukat sem találtam meg.
A szívem nagyon lassan dobogott, a fülemben hallottam.
Elfogyott a levegőm, és elvesztettem az eszméletemet.
Az egyetlen dolog, amit láttam, csak egy gyönyörű szempár volt. Szikrázott. Aggódott. Félt.
És ekkor végleg elnyomott a semmiség.