A jég még jobban megrepedt. Tudtam, hogy most kéne odafutnom, segítenem, kiabálnom. De a földhöz fagytam, és meg sem tudtam mozdulni. A torkom meg pláne befagyott.
A jég tovább repedt, Amanda pedig kétségbeesetten nézett körül. Engem talált meg először. Melegség futott át a hátamon, de egyben rohadtul megijedtem. Segítségkérően bámult a szemembe, de még továbbra sem tudtam elindulni. Akartam, de nem tudtam. Csak nézett rám, könyörgően, rettegve. Mélykék szemei csillogtak a fényben. A szeme amúgy is a gyenge pontom volt, most meg pláne elvarázsolt. Ha már úgyse tudtam mozdulni...Akkor egy hatalmasat reccsent a jég. Abban a pillanatban Castiel elfutott mellettem, félig fel is lökött. Az agyamba ötlött, hogy ezt nekem kéne csinálnom.
Rosalya is felkiáltott.
-Amanda!
De már késő. Eltűnt a vízben.
A szívem hatalmasat dobbant, azt hittem, szétüti a mellkasom. Láttam, hogy Castiel a betört jéghez siet, Kentin pedig hívta a 104-et. Én meg csak álltam.
Aztán a fejem egy része felébredt, és elindultam Castiel után.
*Amanda*
Feketeség.
Jéghideg víz.
Fagy.
És a szívverésem.
Csak ennyit érzékeltem az egészből. Ez sem tartott sokáig.
A szívem egyre lassabban dobogott, aztán hirtelen szédülni kezdtem, és nagyon furcsa dolog történt.
Képeket láttam. Először anyut, aput. Aztán magamat és Botit, ahogy kiskorunkban a kertben játszunk. Lysander szemeit. Hallom a nevetését. Aztán Castiel hangja visszhangzott a fejemben. "Titeket soha semmi nem fog szétválasztani. Érzem." Látom Rosalya lelkes mosolyát. Aztán magamat a hóban. Aztán már semmit.
Mindez egy másodperc alatt történt. Az emlékképeim. Az életem.
Utána már megszűnt a világ. Már nem feketén, hanem világító fehéren láttam, ami megijesztett. Ezután pedig már csak lebegtem a vízben.
Már az sem érdekelt, hogy valami megragadta a csuklómat. Végleg álomba merültem.
.
.
.
.
.
.
Furcsa, de újra hangokat hallottam. Méghozzá nagyon is ismerős hangokat. Úgy tűnt, mintha csak visszhangozna a fejemben.
-Nem fogalmaztam elég világosan?! Mondtam, hogy vigyázz rá, mondtam! Erre hogy végződik?! Itt vagyunk a kórházban már mióta, és még mindig csak várunk! Miattad!
-Egy kicsit csöndesebben, ha kérhetném... - hallottam egy női hangot.
-Maga csak hallgasson!! Éppen beszélgetünk! Elég ideges vagyok már így is, nem kell még fokozni!
-Nyugodj meg, a húgod jól lesz. Már élénkebben ver a szíve.
-Ó, tényleg? Csodás! Úgy kéne vernie a szívének, ahogy normál esetben! És nem kéne kórházi ágyban feküdnie! És nem kéne annak a csőnek kiállnia a kezéből!!
-Infúziónak hívják. - segítette ki a női hang.
-Maga ne oktasson ki engem!
Lassan kitisztult a kép. Pár percen belül már láttam. Homályosan, de láttam.
Egy kórházi terem ágyán feküdtem, a bal karomból kiállt az infúziós tű. Mellettem egy viszonylag fiatal nő ült egy széken, és éppen a bátyámhoz beszélt. Boti állati ideges volt, egyfolytában kiabált, és össze-vissza járkált a kis szobában. A fal melletti széken is ült valaki, de nem pontosan láttam, ki volt az. Túl homályos volt.
Egyikük se vette észre, hogy felébredtem.
-És különben is! Már túl régóta várunk! Mennyi esélye lehet, hogy egyáltalán felébred még valaha?! - kiabált a bátyám.
-Húsz százalék...
-Rohadjon meg!!
Úgy döntöttem, megkísérlem a figyelemfelkeltést.
-Boti...? - szólítottam meg rekedt hangon.
Hármuk közül csak ketten figyeltek fel rám. A nővér és a bátyám. De ők teljesen egyszerre fordultak felém.
-Amanda! - futott hozzám Boti, és a homlokomra tette a kezét. - Mi történt? A te szemszögedből is hallani akarom.
-Nem tudom...
-Hagyd a húgodat, Botond. - utasította a nő. - Hívom az orvost.
-Jól vagyok... - próbálkoztam.
-Nézz a tükörbe. - mutatott felém egy tükröt a nő.
Megijedtem. Az arcom fehérebb volt ezüst hajamnál. És a szemem alatt óriási fekete karikák voltak. Csodás. Igazi modell vagyok.
-Hívom. - ment el a nő.
-Hol van Lysander? - kérdeztem rekedten a bátyámtól.
-Itt. - szólalt meg helyette az említett. A fal felől jött a hangja. Tehát ő volt az, akit nem ismertem fel először.
-Idejössz...? - kérdeztem suttogva, ugyanis elment a hangom.
-Nem. - mondta határozottan Boti. - Miatta vagy most itt. Legalább annyira lehetne figyelmes, hogy nem zaklat tovább.
-Nem mondod komolyan. - ráztam meg a fejem, de rögtön meg is bántam. A nyakamba hasított a fájdalom. - Aú!
Benyitott az orvos, a nyomában három nővérrel.
-Kérem, csak hadd beszéljek Lysanderrel...! - könyörögtem.
-Nem lehet. - rázta meg a fejét az orvos. - Meg kell vizsgálnunk.
-Csak öt percet adjanak!
-Szó sem lehet róla! - tiltakozott az egyik nő is. - Hol van az altató?
-Ne...! - ijedtem meg. Nem akarok még egyszer sötétben járkálni.
-Add ide. - vette el a tűt az orvos.
Pár másodperc múlva megint a sötétségben találtam magam.
*Lysander*
Az altató óta már két napja nem ébredt fel. Nem mozdultam a helyemről, csak kétszer álltam fel, hogy sétáljak. Az orvosok már négyszer kínáltak meg étellel, de egyszerűen nem vagyok éhes.
Gyakorlatilag egész nap ebben a félelmetes szobában ülök, és várok. Hátha egyszer csak felébred.
Az orvosok tanácstalanok. Már két napja fel kellett volna ébrednie, de nem így történt. Még mindig eszméletlen. Már lassan azt találgatják: él-e még, vagy sem? Bele sem merek gondolni.
Mindenesetre a lelkemre kötötték, hogy ha nincsenek jelen, amikor felébred, szóljak nekik.
Tisztán emlékszem, milyen volt ezelőtt. Sima volt a bőre, egyfolytában elpirult, és mosolygott. Most éppen kicserepesedett szájjal, fekete karikákkal a szeme alatt alszik. Rossz látvány. Borzalmas.
Emlékszem még a tegnapelőtti reggelre. Castiellel átmentünk hozzájuk, hogy együtt töltsük a napot. Felmentem a szobájába, hogy megnézzem, alszik-e még. Amikor benyitottam, nekem háttal feküdt, fehérneműben. Magamban mindig elmosolyodok, amikor visszaemlékezem erre. Másrészt meg... sírhatnékom támad. Egyszer teljesen biztos, hogy el fogom sírni magam. Ha továbbra is így fekszik, megint eszembe jut ez a kép, és 100%, hogy nem bírom ki.
Ráadásul az eddigi piros arca is eltűnt. Fogom még látni egyáltalán a mosolyát...?
*Amanda*
Végtelennek tűnő ideig maradtam eszméletlen. Megint úgy ébredeztem, mint az előbb. Először csak a hangokat hallottam.
-Furcsa. Már két napja nem ébred fel. Lehet, hogy valamit rosszul csináltunk...? - tanakodott egy orvos.
-Mindent jól beadtunk neki. Talán csak nem bírja a szíve.
-Nem éled fel. Lehet, hogy soha többé...
-Menjünk ki. Majd visszajövünk egy óra múlva. - javasolta a nő.
-Rendben. Menjünk.
Léptek zaja, aztán ajtócsapódás. Aztán csönd.
Nem messze tőlem megmozdult valaki, úgy hallottam.
Megint láttam már homályosan. Aztán pár perc múlva valamennyire kitisztult a tekintetem.
Lysander ugyanott ült, ahol a múltkor. A falnál. A térdére könyökölve támaszkodott, és a tenyerébe temette az arcát. Sírt.
Még soha nem láttam sírni. Egyszer meg is említette nekem, hogy kiskora óta nem sírt. Most viszont ezek szerint kivételes eset történt. Sírt. Lysander sírt!
Boti nem volt a szobában. Kettesben voltunk.
-Lysander... - próbáltam felhívni magamra a figyelmet. De csak egy rekedt szóra futotta, aminek következtében fulladozni kezdtem a köhögésben.
Nem láttam sokat, de azt észrevettem, hogy hirtelen összerezzent, és felállt. Az ajtó felé indult.
-Ne hívd őket! - ijedtem meg. - Ne, könyörgöm, csak azt ne! Megint altatót adnak...
-Az altató a gyógyulásodat segítette. - mondta Lys, és lenyomta a kilincset. Nem fordult meg, nekem még mindig háttal állt. - Jobb, ha szólok nekik, hogy felébredtél.
-Ne! Nem szeretnék megint egyedül lenni! - rémültem meg, és a feketeségre gondoltam. Sírni kezdtem.
-Miről beszélsz...? - sóhajtott Lysander, és becsukta az ajtót.
-A feketeségről. Ami körbevesz, amikor alszom... - sírtam. - Nem szeretném...!
Lassan odajött az ágyamhoz, és letérdelt mellettem.
-Nyugodj meg. - suttogta, és végigsimította az arcom. - Minden rendben lesz.
-Lysander... - fulladoztam, és a hangja felé nyújtottam a kezem.
Az arcához értem, és visszakaptam a kezem. Megfogta a csuklómat.
-Te sírsz? - kérdeztem.
-Nem.
-Nedves az arcod. - szipogtam.
-Amanda, annyira sajnálom...! - sóhajtott egy nagyot. A hangja máshogy hallatszott. Gondolom, sírt. - Annyira sajnálom. Az egész dolog miattam van!
-Ne mondj ilyeneket. - szakítottam félbe, és felé fordítottam a fejem. Nem törődtem a fájdalommal.
És akkor megláthattam végre. A szemei szikrákat szórtak, de nem a haragtól, hanem a könnyektől. Csillogott két szép szeme, amitől még gyönyörűbbnek látszottak. Egyébként meg úgy nézett ki, mint mindig.
-Én tehetek róla. Veled kellett volna maradnom, egy percig sem kellett volna elmennem mellőled! - folytatta. - A bátyád is megmondta, igazat mondok. Hihetetlenül felelőtlen voltam, de ha legalább így alakult, segítenem kellett volna neked. Hidd el, akármennyire is haragszol érte. Én oda akartam menni hozzád, csak... nem tudtam. És azóta is bűnbánatom van, azóta is csak erre tudok gondolni, semmi másra. És...
Befogtam a száját. Bár nem kis erőfeszítésembe került.
Sóhajtva fölém hajolt, és a szemeimet fürkészte. Halványan elmosolyodtam, és behunytam a szemem.
-Ne aludj vissza. - kérlelt. - Kérlek...
-Miért? - lepődtem meg.
-Nem bírnám elviselni. - suttogta, és rám hajolt. Szabad kezemmel átkaroltam a nyakát, és megint elsírtam magam. Arra gondoltam, vajon mennyit kínozta magát a baleset miatt. Attól félek, épp eleget.
Lysander csókot nyomott a nyakamra, és jobban magához húzott. Jóleső borzongás futott végig rajtam, és sóhajtva lehunytam a szemem. Elég volt nekem ennyi izgalom. Egy életre.
-Jönnek. - suttogta Lys, és megpróbált felegyenesedni.
-Ne! Ne menj el...! - szorítottam magamhoz. - Maradj itt...
-Megölnek, ha megtudják, hogy nem szóltam nekik. - tiltakozott.
-Ne...! Ne! - ijedtem meg. - Ezek rosszat akarnak! Vissza akarnak küldeni a feketeségbe! Egyedül leszek!
-Én mindig veled leszek. - mosolygott rám Lysander, és felállt.
-Ne legyél ennyire nemtörődöm! El fognak altatni... - sírtam megint.
-Te megőrültél. - állapította meg halkan.
-Nem. Egyszerűen csak félek... félek, hogy nem ébredek föl többet.- mondtam ki.
Csend telepedett a szobára. Rögtön megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Lys éppen mondani akart valamit, amikor benyitottak az orvosok.
-Csak két percet még. - kérte Lysander, és a nővérek tanácstalanul megálltak.
-Rendben. Úgyis meg kell még keresnünk az altatókat... - motyogta az egyikük, és kihátráltak az ajtón. - Öt perc!
-Az altató... - nyögtem fel, amikor becsukták az ajtót.
-Ssshh. - simogatta meg Lysander az arcom. - Egyébként, miért estél be a vízbe? Miért mentél az instabil helyre?
-Nina azt mondta... hogy ott biztonságosabb, menjek arra. - mondtam némi habozás után.
Kínos csend lett.
-Nina? Nina miatt vagyunk most itt?! - háborodott fel Lys. - Miért hittél neki?!
-Mert naiv vagyok. - szomorodtam el. - És mert előtte annyira kedves volt velem...!
Annyira felhúzta magát, hogy gyorsan hozzátettem:
-De nem kell izgatnod magad. Végül is, nem haltam meg.
Annyira szomorúan nézett a szemembe, hogy meghatódtam.
-Ugyan már! Baleset volt!
-Nina ezt még megbánja. - motyogta Lys. - Ne félj, nem hagyom annyiban.
-Abban biztos vagyok. - mosolyogtam halványan.
Legalább már Ninától sem kell tartanom. Új ellenfél letudva!
Legalább már Ninától sem kell tartanom. Új ellenfél letudva!
Meg akartam csókolni, de abban a pillanatban, amikor már éreztem a leheletét az arcomon, nyitódott az ajtó, és beléptek az orvosok.
-A feketeség... - ijedtem meg.
-Nem leszel egyedül. - ígérte Lysander. - Veled leszek.
És megfogta a kezem.
Pár percen belül beadták az altatót. Erősen kapaszkodtam az ágy szélébe, és próbáltam küzdeni a hatása ellen. Pár másodpercig sikerült is, de aztán elgyengült a kezem, és a fejem is elhomályosult.
Üdv néked, Végtelen Fekete! Újra itt vagyok, mint régi barátod...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése