Váratlan vallomás

Még sok-sok órát kellett töltenem a semmiség közepén, koromsötétben. Mindig nagyon féltem az altató beadása előtt, ugyanis az orvosok megállapították, hogy mindig később kelek fel, mint ahogy az illene. Rettegtem attól, hogy esetleg egyszer nem ébredek fel. Hogy örökre a sötétben maradok.
Egy hét után viszont az orvosok úgy döntöttek, már meg tudok állni a saját lábamon. Mondjuk a bátyámnak mondtak egy halom dolgot, hogy mit hogyan csináljon, de tudom, hogy úgyis én fogom a szabályokat betartani. Érettebb vagyok, mint azt az orvosok gondolják... Boti mellett nem nehéz ezeket megtanulni. :)

Amint tehettem, rögtön haza mentem, és felhívtam Lysandert. Az utóbbi napokban már nem jött be hozzám a kórházba, mert ráerőltettem a sulit. Addig is kettőnk helyett is jegyzetelhet. Hihi..
A harmadik csöngésre vette fel a telefont, hangja vidámnak tűnt.
-Szia! - köszönt. - Hazaértél?
-Igen, és...
-Szuper. Mindjárt ott leszek. - szakított félbe.
-Ne fáradj, remekül megleszek egyedül is. - mondtam.
Rövid csönd következett.
-Most ezt vegyem sértésnek? - kérdezte Lys.
-Nem, dehogy! - tiltakoztam. - Csak mondtam, hogy ha szeretnél, maradj ahol vagy. Úgy hallom, jól érzed magad, akárhol is jársz.
-Az iskolaudvaron. - segített ki. - Mindjárt jövök. Szia.
-Várlak. - búcsúztam.
Letette a telefont, én meg nekiálltam rendet rakni a nappaliban.
Boti irtó nagy kupit csinált, nem is tudom, mit művelhetett itthon a haverjaival.

*Lysander*
Rögtön Amandáék felé vettem az irányt. Jól éreztem magam, ebben nem tévedett ő sem, amikor említette. Ma kaptam egy koncertlehetőségre ajánlatot. Az ilyen eléggé fel tud dobni.
Ahogy sétáltam az utcán, Nina jött velem szembe. Szuper. Még úgysem volt alkalmam vele beszélni a baleset óta...
-Szia! - köszönt nekem vigyorogva. - Mizujs?
-Semmi különös, köszi. - válaszoltam.
Kicsit meglepődött. Szerintem valami szomorú hangnemre számíthatott, nem pedig egy "semmi különös"-re.
-Nagyon sajnálom, ami Amandával történt. - tettette a jó kislányt.
-Mit.sajnálsz? - értetlenkedtem.
-Hát azt, hogy a jeges vízben életét vesztette. - szipogott.
Álmodozz csak... Ezt kicsit benézted.
-Nem talált. Amanda kitűnő egészségnek örvend. - mondtam mosolyogva. - És mondott egyet s mást a baleset körülményeiről, ezért is szeretnék kérni tőled valamit,Nima.
-Akármit! - vigyorgott semmit sem sejtve.
-Mostantól tartsd be a 2 kilométer távolságot tőlünk. Akkor senkinek se esik bántódása. - sziszegtem. Nina megijedt.- Ja, és menj haza vidékre. Nem is értem, miért jöttél vissza. Jobb volt az élet nélküled.
Aztán választ sem várva kikerültem, és tovább indultam a ház felé. Nina meg annyira ledöbbent, hogy utánam se fordult.
Na, hát ezt is elintéztem . Jó napom van ma, úgy látszik.

*Amanda*
Már a szobámban vártam, hogy Lysander haza érjen. Mármint ide haza.
Zafír a plüssegerével szórakozott a lábamnál, én meg az íróasztalomnál matattam. Találtam  egy cetlit, amit majdnem reflexből kidobtam, de aztán észrevettem, hogy rá van írva valami.
"Jobbulást! Majd hívj fel, ha haza értél! Kentin."
De aranyos! Igazán jól esik tőle ez a gesztus.
Már éppen elővettem a telefonom, hogy felhívjam. De akkor nyitódott a bejárati ajtó, így tudhattam; Lysander is megjött.
Hallottam a lépteit a lépcsőn. Gyorsan  eltettem a cetlit az íróasztalom egyik fiókjába, a telefonommal együtt.
A szobám ajtaja nyitva volt, így könnyedén bejöhetett.
-Mit csinálsz? - csodálkozott, amikor meglátott. - Elvileg feküdnöd kellene még egy hétig.
-De teljesen jól vagyok! - tiltakoztam. - Nem akarok feküdni többet.
-Ugye tudod, hogy ez nem akarás kérdése?
-Akkor sem. - makacsoltam meg magam.
-Minél többet alszol, annál hamarabb mehetsz kimozdulni. - jegyezte meg Lys. - Az én kedvemért pihend ki magad!
Megráztam a fejem, mire odajött hozzám, felkapott a földről, és elcipelt az ágyamig. Lerakott a takarómra, ahonnan mérgesen néztem föl rá. Nevetve leguggolt elém,és elkezdett közelebb hajolni. Akármennyire is "haragudtam" rá, én is közel hajoltam,. Amikor már csak egy centi választott el minket egymástól,  Boti hangját hallottam lentről.
-Amanda, itthon vagy már?
Csalódottan sóhajtottam, és felálltam. Kimentem a folyosóra, és kihajoltam a korláton. Lekiabáltam Botinak, hogy:
-Igeeeeen!
Aztán visszamentem a szobába, és becsuktam az ajtót magam mögött.
Leültem az ágyra, és csak bámultam magam elé. Minek kellett Botinak pont most jönnie?! Annyira kívántam azt a csókot...
-Most már tényleg aludj. - szólalt meg Lysander. - Ha alszol, meggyógyulsz. Ha meggyógyulsz, eljöhetsz velünk szórakozni, mondjuk, korizni.
-Jaj de vicces ma valaki. - morogtam, és bebújtam az ágyamba.
Nyakig betakaróztam, és hátat fordítottam neki. Persze azért, hogy ne lássa, ahogy mosolygok.
-Akkor én mentem. - mondta Lys mögülem. - Majd holnap is átjövök.
-Ne menj! Halálra fogom unni magam...! - marasztaltam.
-Szia! - köszönt, és kiment az ajtón.
-Köszi! - kiáltottam még utána.

~Egy héttel később

Már nagyon akartam iskolába menni. Tudom, fura, de suliban még mindig jobb, mint egész nap itthon, egyedül. Unatkozva.
Úgyhogy vidáman öltözködtem, hogy időben a suliba érjek. A reggelimet is előkészítettem, majd cipőt húztam. Zafírnak adtam reggelit, aztán kinyitottam az ajtót.
Amikor én akartam kinyitni az ajtót, akkor akarta Lysander is. Így nagyon megijedtem, amikor gyakorlatilag beleszaladtam a küszöbön.
-Jézusom! - kiáltottam ijedtemben. - Hát te?
-Gondoltam, mehetnénk együtt. - nevetett ki Lys.
-A szívbajt hoztad rám! - korholtam.
-Akkor máskor inkább el se jövök. - vonta meg a vállát sértődötten.
Nem volt kedvem vitatkozni, inkább ráhagytam a dolgot. Kézen fogva sétáltunk az utcán, és hallgattunk.
-Azt hittem, a fejed tetejéig be leszel zsongva attól, hogy végre megint elhagyhatod a szobádat. - jegyezte meg Lysander.
-Ilyesmi a helyzet. - vigyorogtam. - De nem akarlak idegesíteni a hülyeségeimmel.
-Eleget túléltem már. - nevetett.
-Naaa! Ez most sértő volt...! - húztam el a szám.
-Legalább visszakaptad.
-Ez nem fair!
-Nem is mondtam, hogy az.
Nem tudtam mit felelni, inkább csak duzzogva keresztbe fontam a karomat. Lysander mosolyogva átkarolta a vállamat menet közben, és magához húzott. Kicsit megenyhült az arckifejezésem, de az még nem jelenti azt, hogy megbékéltem!
-Milyen órával kezdünk? - kérdeztem.
-Hm. Azt hiszem, biosz lesz. - tűnődött Lys, miközben a fákat bámulta.
A suli bejáratához értünk.
-Jobb lesz, ha most egy időre elköszönsz. - jegyezte meg. - A többiek egyből le fognak rohanni.
-Honnan tudod?
-Látom őket. Felénk jönnek. - mutatott az ajtó irányába.
-Ó... - vettem észre én is a felénk közeledő kis csoportot.
Rosalya, Iris, Viola, Kim, Alexy és Armin igyekezett felénk. Jézus! Vajon hány kérdésre kell majd egyszerre válaszolnom...?
-Fölmész? - kérdeztem Lysandertől.
-Igen. Addig megkeresem Castielt. - veregette meg a vállam. - Majd találkozunk.
-Persze. Szia! - köszöntem, és puszit nyomtam az arcára.
Abban a pillanatban ért mellém Rosa és a többiek. Lys még időben kikerülte őket, és besietett az épületbe. 
Rosalya ölelt meg legelőször.
-Át akartam menni hozzád, de valahogy mindig elmaradt, sajnálom. - hadarta.
-Semmi baj, jól elvoltam - nyugtattam meg.
-Amanda! - sietett Kim is. - Elmeséled, hogy történt?
-Mi? - értetlenkedtem.
-A baleset. Senki se látta, Lysander meg hallgat, mint a sír. - magyarázták egyszerre.
-Hát... én sem emlékszem igazán - hazudtam.
-De most már jól vagy?
-Persze, semmi bajom. - legyintettem.
Legalább fél óráig voltam a központban, de nekem valahogy sokkal több időnek tűnt.
Kicsöngettek az előző óráról, és a többiek szétszéledtek, mindenki ment a saját dolgára.
Csak Kentin maradt mellettem.
Akkor jutott eszembe,  hogy az ő hangját egészen eddig nem is hallottam. Most érkezett?
-Hol voltál? - kérdeztem.
-Itt. - felelte tömören.
-Valami baj van? - gyanakodtam.
-Nincs.
-Nem szoktál így viselkedni.
-De.
-Hát jó. - vontam meg a vállam. - Ha majd beszélni akarsz, csak szólj.
És elindultam a folyosón. Kentin hamar utolért.
-Suli után ráérsz? - kérdezte.
-Igen. Miért?
-Szeretnék mondani valamit, de itt nem szeretném. - húzta el a száját. - Eljössz velem a parkba?
-El. - bólintottam tömören
-Jó. Biztos ráérsz?
-Rá.
-Nem szoktál ilyen tömören beszélni. - jegyezte meg.
-De.
Kentin nevetve legyintett, és bement a terembe.
Utána indultam, de hátulról valaki megfogta a karom. Hátrafordultam, és Ambert láttam meg.
-Hogy mertél visszajönni? - sziszegte ellenségesen.
-Így. Most pedig, szeretnék bemenni a terembe. - válaszoltam feleselve. - Úgyhogy pápá!
-Ne hidd, hogy ennyivel megúszod...! - szólt még utánam.
Nem figyeltem rá, egyszerűen csak a helyemre sétáltam. Lysander már várt, amikor leültem, mosolyogva az asztalra könyökölt.
-Mi tartott ennyi ideig? A többiek már rég visszajöttek.
-Ó, Csak összefutottam Amberrel. - legyintettem. - Nem engedett be.
-Mit akart? - húzta fel a szemöldökét.
-Jó kérdés. - bólintottam elismerően. - Fogalmam sincs.
Kis ideig hallgattunk.
-Egyébként, miért nem mesélted el a többieknek a balesetet? - kíváncsiskodtam.
-Kellett volna? - vonta meg a vállát.
-Igen. Most engem kérdezgetnek egyfolytában. Miért nem mesélted el? - erősködtem.
-Mert nem volt kedvem róla beszélni. - válaszolta tömören.
-De miért nem?
-Ha én halálközeli állapotban lennék, akkor te egyfolytában arról akarnál beszélni? - jött ki a sodrából.
-Nem. - ráztam meg a fejem meglepődötten.
-Na látod. - hagyta rám.
A tanár bejött, mi meg előkerestük a füzeteinket, és elkezdtünk jegyzetelni.
-Ma nem érek rá. - suttogta a fülembe Lys. - Nem tudok átmenni.
-Nem baj, úgyis nekem is programom lesz. - legyintettem.
-Tényleg? - lepődött meg. - Pedig holnap lesz csak zeneiskola, nem?
-De. Viszont Kentinnel megyek sétálni. - vontam meg a vállam.
Válaszra nyitotta a száját, de akkor megállt a padunk mellett Mr. Fraize. Hogy került ide?!
-A mondanivalójukat tartsák meg szünetre! - nézett ránk szigorúan.
-Igenis. - motyogtam, és közben valami jó magyarázaton gondolkodtam, hogy hogyan mászhatnék ki a délutáni programom gyanújából.
A tanár tovább beszélt az anyagról, Lysander pedig rögtön kihasználta az alkalmat, amikor elfordult.
-Hogyhogy Kentinnel? - vont kérdőre.
-Istenem már! Elhívott a parkba, hogy beszélgessünk! Mint barát a baráttal. Érted már? - idegeskedtem.
-Te tényleg azt hiszed, hogy csak szimplán sétálgatni akar? - vitatkozott.
-Igen! Képzeld, van rajtad kívül más ember is, akivel foglalkoznom kell! A barátaimmal! - suttogtam erősen.
Hátradőlt a székén, és a tenyerébe temette az arcát.
-Borzalmas vagy. - jegyezte meg.
-Akárcsak te! - vágtam vissza. - Miért nem találkozhatok egy barátommal csak úgy spontán? Most már mindenhez engedélyt kell majd kérnem tőled? - akadtam ki.
-Nem!
-Akkor meg hagyjál már! - legyintettem.
-Majd holnap meséld el, mennyire volt "baráti" a séta. - gúnyolódott.
-Ha szeretnéd, se fogod megtudni! - vitatkoztam.
-Legalább kicsit törődhetnél velem! - csóválta a fejét rosszallóan.
-Ó, szóval ez a bajod? Hogy én nem törődöm veled! - forgattam a szemem.
-Ezt nem mondtam! - tiltakozott.
-Csak gondoltál rá.
-Amanda, Lysander! Utoljára figyelmeztetem magukat! - szólt ránk Mr. Fraize.

-Na tessék. Ez is miattad van. - sóhajtott Lys.
-Mert minden miattam van, tényleg! Ha akarod tudni, te kezdted, nem pedig én!
Nem volt jó ötlet tovább vitatkozni.
-Rendben, akkor az egyikőtök most megy ki a teremből! - lépett mellénk a tanár. - Amanda, kifáradnál?
-Persze, szívesen. - dohogtam, és villámgyorsan felálltam.
Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót.
Leindultam az udvarra, de a lépcsőn nekem jött valaki.
-Bocsánat! - szabadkozott Nataniel. - Legközelebb jobban figyelek... várjunk csak! Mit keresel te itt?
-Beszélgettem órán, kiküldtek. - vontam meg a vállam. - És te miért nem vagy az osztályban?
-Tényleg nem figyeltél. Lejöttünk hárman a kitöltendő papírokért, Kentin és Iris még lent vannak. - bökött a földszint felé. - Én csak visszasietek egy kérdéssel a tanárhoz.
-Ó, értem. - bólogattam. - Akkor majd még mindjárt találkozunk.
-Úgy lesz. Addig is, helló! - intett, és tovább sietett a folyosón.
Én pedig komótosan lesétáltam a lépcsőn. Iris és Kentin csakugyan az aulában voltak, Iris a büféssel beszélgetett, Kentin meg éppen az udvarra ment ki. Úgy döntöttem, utána megyek.
-Szia! - köszöntem rá, amikor utolértem a kertészklubban.
-Ó... szia. - lepődött meg. - Hogyhogy nem vagy az órán?
-Beszélgetés miatt kidobtak. - legyintettem. - És te hogyhogy nem vagy az aulában?
-Nincs kedvem a papírokat cipelni. Inkább ellógom az egészet. - vonta meg a vállát Kentin.
Kicsit hallgattunk.
-Mit akartál mondani? - kíváncsiskodtam.
Nem válaszolt.
-Hogy van a fejed? - kérdezte.
-Remekül, köszönöm. - mosolyogtam. - Bár néha még szédülök, de egész jól begyógyult.
-Helyes. - motyogta. - Tudod, senki se tudta, hogy mikor jössz újra suliba. Néhányan már azt hittük, meghaltál, vagy ilyesmi.
-Micsoda? - nevettem.
-Ez nem vicc! - korholt le Kentin. - Az a s*ggfej Lysander semmit sem mondott rólad, ahogyan Castiel sem tudott semmit, se Rosa! Szerinted mit gondolhattunk volna? Te se hívtál fel, pedig hagytam neked egy üzenetet is! Teljesen beparáztam, azt se tudtam, hol áll a fejem, ráadásul még azt sem tudtam eldönteni, hogy meglátogassalak-e. Borzalmas volt!
Meglepett a kitörése, de csak mosolyogni tudtam rajta.
-De hiszen láthatod, hogy jól vagyok.
-Éppen ez a baj! Feleslegesen aggódtam magam halálra. - grimaszolt.
-De miért aggódtál? - értetlenkedtem nevetve.
-Mert beleestél a jéghideg vízbe a folyóparton. Na igen, és erről is szerettem volna beszélni veled... - jött zavarba.
-Miről? A hideg vízről? Vagy hogy milyen érzés félig halottnak lenni? - találgattam.
-Nem talált. - rázta meg a fejét. - Azért is féltem, mert... attól féltem, hogy ha nem látlak többé, akkor azt nem fogom túlélni. - jött totál zavarba. Én meg megijedtem.
-Miről beszélsz? - ráztam meg a fejem.
-Ó, hát te tényleg nem érted? Tényleg még soha nem vetted észre, Amanda, tényleg? - nevetett kínosan. - Körülbelül általános óta beléd vagyok zúgva, és eddig még soha nem vetted észre! Már számtalanszor próbáltam kifejezni magam, de eddig még hasztalan volt mind. Tényleg nem tűnt fel?
Totálisan lefagytam, és nem nagyon tudtam válaszolni. Az arcom színe átváltott vérvörösre, és valahol nagyon belül teljesen meghatódtam, de az agyamban ott kiabált egy kis hang, hogy: Lysander, Lysander, Lysander!
 -Nem... - ráztam meg a fejem.
-Akkor hát most mondom. - vonta meg a vállát. - Ne, most nehogy komolyan vegyél! - sóhajtott. - Hülye lennél emiatt bolondot csinálni magadból és a virágzó kapcsolatodból - itt ronda grimaszt vágott -, nem gondolkozz ezen. Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz, és én mindig itt leszek veled, és...
Befogytam a száját, mert egyszerűen nem bírtam tovább.
-Ne csináld! - kértem könnyes szemekkel.
-Most meg... most meg miért sírsz? - értetlenkedett.
-A helyzetem miatt. - fordítottam el a fejem. - Annyira... annyira rosszul érzem magam, hogy az hihetetlen.
-De hát most mondtam, hogy ne vegyél komolyan!
-Mondhatsz te akármit. Most már csak az fog a fejemben zakatolni, hogy minden tettemmel, minden mozdulatommal és szavammal téged bántalak. - szomorkodtam. - Pedig én tényleg nagyon szeretlek. Csak talán nem úgy, ahogy te szeretnéd... - néztem fel rá félve.
-Ezt eddig is tudtam. - sóhajtott Kentin. - Csak azt szerettem volna mondani, hogy...
-Értem én. - szakítottam félbe. - Csak nem kellett volna.
Átkarolta a vállam.
-De kellett. Nekem kellett. - mondta halkan.
-De miért? Miért érzel így irántam? - kérdeztem könnyes szemekkel, és megtöröltem az arcom.
-Csak nézz a tükörbe. Aztán nézz a lelked mélyére, és megtudod. Mert te vagy a tökéletes lány. Hihetetlen, hogy eddig még tényleg nem vetted észre. - bökött oldalba, hogy megnevettessen. - Nem csak én vagyok ám beléd zúgva.
-Ezt meg hogy érted? - ijedtem meg.
-Például Alexy. Tökre beléd esett a srác, nem látod? - nevetett kínosan.
-Alexy? Ő biztos nem. - legyintettem.
-Mi? Miért vagy ilyen biztos benne? - furcsállta a viselkedésem.
-Alexy nem a lányokat szereti. - világosítottam föl.
Rövid csönd következett.
-Akkor ezt benéztem. - nyelt egy nagyot. - Akkor már kezdek félni.
-Miért?
-Tegnap majdnem elhívott hozzájuk. Még jó, hogy nem mentem. - rémült meg Kentin őszintén.
Halkan felnevettem. Megszólalt a csengő, és felindultunk a teremhez.
-Áll még a délutáni program? - kérdezte tőlem, mielőtt visszamentünk volna a teremhez.
-Persze. - nyeltem egy nagyot, bár már cseppet sem voltam biztos a dolgomban. - Akkor suli után.
-Várlak. - intett, és tovább sietett a folyosón. Én meg bementem a terembe.

A legújabb ellenfél letudva

*Lysander*
A jég még jobban megrepedt. Tudtam, hogy most kéne odafutnom, segítenem, kiabálnom. De a földhöz fagytam, és meg sem tudtam mozdulni. A torkom meg pláne befagyott.
A jég tovább repedt, Amanda pedig kétségbeesetten nézett körül. Engem talált meg először. Melegség futott át a hátamon, de egyben rohadtul megijedtem. Segítségkérően bámult a szemembe, de még továbbra sem tudtam elindulni. Akartam, de nem tudtam. Csak nézett rám, könyörgően, rettegve. Mélykék szemei csillogtak a fényben. A szeme amúgy is a gyenge pontom volt, most meg pláne elvarázsolt. Ha már úgyse tudtam mozdulni...
Akkor egy hatalmasat reccsent a jég. Abban a pillanatban Castiel elfutott mellettem, félig fel is lökött. Az agyamba ötlött, hogy ezt nekem kéne csinálnom.
Rosalya is felkiáltott.
-Amanda!
De már késő. Eltűnt a vízben.
A szívem hatalmasat dobbant, azt hittem, szétüti a mellkasom. Láttam, hogy Castiel a betört jéghez siet, Kentin pedig hívta a 104-et. Én meg csak álltam.
Aztán a fejem egy része felébredt, és elindultam Castiel után.

*Amanda*
Feketeség.
Jéghideg víz.
Fagy.
És a szívverésem.
Csak ennyit érzékeltem az egészből. Ez sem tartott sokáig.
A szívem egyre lassabban dobogott, aztán hirtelen szédülni kezdtem, és nagyon furcsa dolog történt.
Képeket láttam. Először anyut, aput. Aztán magamat és Botit, ahogy kiskorunkban a kertben játszunk. Lysander szemeit. Hallom a nevetését. Aztán Castiel hangja visszhangzott a fejemben. "Titeket soha semmi nem fog szétválasztani. Érzem." Látom Rosalya lelkes mosolyát. Aztán magamat a hóban. Aztán már semmit.
Mindez egy másodperc alatt történt. Az emlékképeim. Az életem.
Utána már megszűnt a világ. Már nem feketén, hanem világító fehéren láttam, ami megijesztett. Ezután pedig már csak lebegtem a vízben.
Már az sem érdekelt, hogy valami megragadta a csuklómat. Végleg álomba merültem.

.

.

.

.

.

.

Furcsa, de újra hangokat hallottam. Méghozzá nagyon is ismerős hangokat. Úgy tűnt, mintha csak visszhangozna a fejemben.

-Nem fogalmaztam elég világosan?! Mondtam, hogy vigyázz rá, mondtam! Erre hogy végződik?! Itt vagyunk a kórházban már mióta, és még mindig csak várunk! Miattad!

-Egy kicsit csöndesebben, ha kérhetném... - hallottam egy női hangot.

-Maga csak hallgasson!! Éppen beszélgetünk! Elég ideges vagyok már így is, nem kell még fokozni! 

-Nyugodj meg, a húgod jól lesz. Már élénkebben ver a szíve.

-Ó, tényleg? Csodás! Úgy kéne vernie a szívének, ahogy normál esetben! És nem kéne kórházi ágyban feküdnie! És nem kéne annak a csőnek kiállnia a kezéből!!

-Infúziónak hívják. - segítette ki a női hang.

-Maga ne oktasson ki engem!

Lassan kitisztult a kép. Pár percen belül már láttam. Homályosan, de láttam.

Egy kórházi terem ágyán feküdtem, a bal karomból kiállt az infúziós tű. Mellettem egy viszonylag fiatal nő ült egy széken, és éppen a bátyámhoz beszélt. Boti állati ideges volt, egyfolytában kiabált, és össze-vissza járkált a kis szobában. A fal melletti széken is ült valaki, de nem pontosan láttam, ki volt az. Túl homályos volt.

Egyikük se vette észre, hogy felébredtem.

-És különben is! Már túl régóta várunk! Mennyi esélye lehet, hogy egyáltalán felébred még valaha?! - kiabált a bátyám.

-Húsz százalék...

-Rohadjon meg!!

Úgy döntöttem, megkísérlem a figyelemfelkeltést.

-Boti...? - szólítottam meg rekedt hangon.

Hármuk közül csak ketten figyeltek fel rám. A nővér és a bátyám. De ők teljesen egyszerre fordultak felém.

-Amanda! - futott hozzám Boti, és a homlokomra tette a kezét. - Mi történt? A te szemszögedből is hallani akarom.

-Nem tudom...

-Hagyd a húgodat, Botond. - utasította a nő. - Hívom az orvost.

-Jól vagyok... - próbálkoztam.

-Nézz a tükörbe. - mutatott felém egy tükröt a nő.

Megijedtem. Az arcom fehérebb volt ezüst hajamnál. És a szemem alatt óriási fekete karikák voltak. Csodás. Igazi modell vagyok.

-Hívom. - ment el a nő.

-Hol van Lysander? - kérdeztem rekedten a bátyámtól.

-Itt. - szólalt meg helyette az említett. A fal felől jött a hangja. Tehát ő volt az, akit nem ismertem fel először.

-Idejössz...? - kérdeztem suttogva, ugyanis elment a hangom.

-Nem. - mondta határozottan Boti. - Miatta vagy most itt. Legalább annyira lehetne figyelmes, hogy nem zaklat tovább.

-Nem mondod komolyan. - ráztam meg a fejem, de rögtön meg is bántam. A nyakamba hasított a fájdalom. - Aú!

Benyitott az orvos, a nyomában három nővérrel.

-Kérem, csak hadd beszéljek Lysanderrel...! - könyörögtem.

-Nem lehet. - rázta meg a fejét az orvos. - Meg kell vizsgálnunk.

-Csak öt percet adjanak!

-Szó sem lehet róla! - tiltakozott az egyik nő is. - Hol van az altató?

-Ne...! - ijedtem meg. Nem akarok még egyszer sötétben járkálni.

-Add ide. - vette el a tűt az orvos.

Pár másodperc múlva megint a sötétségben találtam magam.

*Lysander*

Az altató óta már két napja nem ébredt fel. Nem mozdultam a helyemről, csak kétszer álltam fel, hogy sétáljak. Az orvosok már négyszer kínáltak meg étellel, de egyszerűen nem vagyok éhes.

Gyakorlatilag egész nap ebben a félelmetes szobában ülök, és várok. Hátha egyszer csak felébred.

Az orvosok tanácstalanok. Már két napja fel kellett volna ébrednie, de nem így történt. Még mindig eszméletlen. Már lassan azt találgatják: él-e még, vagy sem? Bele sem merek gondolni.

Mindenesetre a lelkemre kötötték, hogy ha nincsenek jelen, amikor felébred, szóljak nekik.

Azóta is a gondolataim zavarnak. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy mennyire nem hiányzott ez az egész. Egyfolytában bámulom fehér arcát, ami már a hajánál is sápadtabb lett az idő elmúltával... Félek kimondani, de tényleg úgy néz ki, mint egy hulla.

Tisztán emlékszem, milyen volt ezelőtt. Sima volt a bőre, egyfolytában elpirult, és mosolygott. Most éppen kicserepesedett szájjal, fekete karikákkal a szeme alatt alszik. Rossz látvány. Borzalmas.

Emlékszem még a tegnapelőtti reggelre. Castiellel átmentünk hozzájuk, hogy együtt töltsük a napot. Felmentem a szobájába, hogy megnézzem, alszik-e még. Amikor benyitottam, nekem háttal feküdt, fehérneműben. Magamban mindig elmosolyodok, amikor visszaemlékezem erre. Másrészt meg... sírhatnékom támad. Egyszer teljesen biztos, hogy el fogom sírni magam. Ha továbbra is így fekszik, megint eszembe jut ez a kép, és 100%, hogy nem bírom ki.

Ráadásul az eddigi piros arca is eltűnt. Fogom még látni egyáltalán a mosolyát...?

*Amanda*

Végtelennek tűnő ideig maradtam eszméletlen. Megint úgy ébredeztem, mint az előbb. Először csak a hangokat hallottam.

-Furcsa. Már két napja nem ébred fel. Lehet, hogy valamit rosszul csináltunk...? - tanakodott egy orvos.

-Mindent jól beadtunk neki. Talán csak nem bírja a szíve.

-Nem éled fel. Lehet, hogy soha többé...

-Menjünk ki. Majd visszajövünk egy óra múlva. - javasolta a nő.

-Rendben. Menjünk.

Léptek zaja, aztán ajtócsapódás. Aztán csönd.

Nem messze tőlem megmozdult valaki, úgy hallottam.

Megint láttam már homályosan. Aztán pár perc múlva valamennyire kitisztult a tekintetem.

Lysander ugyanott ült, ahol a múltkor. A falnál. A térdére könyökölve támaszkodott, és a tenyerébe temette az arcát. Sírt.

Még soha nem láttam sírni. Egyszer meg is említette nekem, hogy kiskora óta nem sírt. Most viszont ezek szerint kivételes eset történt. Sírt. Lysander sírt!

Boti nem volt a szobában. Kettesben voltunk.

-Lysander... - próbáltam felhívni magamra a figyelmet. De csak egy rekedt szóra futotta, aminek következtében fulladozni kezdtem a köhögésben.

Nem láttam sokat, de azt észrevettem, hogy hirtelen összerezzent, és felállt. Az ajtó felé indult.

-Ne hívd őket! - ijedtem meg. - Ne, könyörgöm, csak azt ne! Megint altatót adnak...

-Az altató a gyógyulásodat segítette. - mondta Lys, és lenyomta a kilincset. Nem fordult meg, nekem még mindig háttal állt. - Jobb, ha szólok nekik, hogy felébredtél.

-Ne! Nem szeretnék megint egyedül lenni! - rémültem meg, és a feketeségre gondoltam. Sírni kezdtem.

-Miről beszélsz...? - sóhajtott Lysander, és becsukta az ajtót.

-A feketeségről. Ami körbevesz, amikor alszom... - sírtam. - Nem szeretném...!

Lassan odajött az ágyamhoz, és letérdelt mellettem.

-Nyugodj meg. - suttogta, és végigsimította az arcom. - Minden rendben lesz.

-Lysander... - fulladoztam, és a hangja felé nyújtottam a kezem.

Az arcához értem, és visszakaptam a kezem. Megfogta a csuklómat.

-Te sírsz? - kérdeztem.

-Nem.

-Nedves az arcod. - szipogtam.

-Amanda, annyira sajnálom...! - sóhajtott egy nagyot. A hangja máshogy hallatszott. Gondolom, sírt. - Annyira sajnálom. Az egész dolog miattam van!

-Ne mondj ilyeneket. - szakítottam félbe, és felé fordítottam a fejem. Nem törődtem a fájdalommal.

És akkor megláthattam végre. A szemei szikrákat szórtak, de nem a haragtól, hanem a könnyektől. Csillogott két szép szeme, amitől még gyönyörűbbnek látszottak. Egyébként meg úgy nézett ki, mint mindig.

-Én tehetek róla. Veled kellett volna maradnom, egy percig sem kellett volna elmennem mellőled! - folytatta. - A bátyád is megmondta, igazat mondok. Hihetetlenül felelőtlen voltam, de ha legalább így alakult, segítenem kellett volna neked. Hidd el, akármennyire is haragszol érte. Én oda akartam menni hozzád, csak... nem tudtam. És azóta is bűnbánatom van, azóta is csak erre tudok gondolni, semmi másra. És...

Befogtam a száját. Bár nem kis erőfeszítésembe került.

Sóhajtva fölém hajolt, és a szemeimet fürkészte. Halványan elmosolyodtam, és behunytam a szemem.

-Ne aludj vissza. - kérlelt. - Kérlek...

-Miért? - lepődtem meg.

-Nem bírnám elviselni. - suttogta, és rám hajolt. Szabad kezemmel átkaroltam a nyakát, és megint elsírtam magam. Arra gondoltam, vajon mennyit kínozta magát a baleset miatt. Attól félek, épp eleget.

Lysander csókot nyomott a nyakamra, és jobban magához húzott. Jóleső borzongás futott végig rajtam, és sóhajtva lehunytam a szemem. Elég volt nekem ennyi izgalom. Egy életre.

-Jönnek. - suttogta Lys, és megpróbált felegyenesedni.

-Ne! Ne menj el...! - szorítottam magamhoz. - Maradj itt...

-Megölnek, ha megtudják, hogy nem szóltam nekik. - tiltakozott.

-Ne...! Ne! - ijedtem meg. - Ezek rosszat akarnak! Vissza akarnak küldeni a feketeségbe! Egyedül leszek!

-Én mindig veled leszek. - mosolygott rám Lysander, és felállt.

-Ne legyél ennyire nemtörődöm! El fognak altatni... - sírtam megint.

-Te megőrültél. - állapította meg halkan.

-Nem. Egyszerűen csak félek... félek, hogy nem ébredek föl többet.- mondtam ki.

Csend telepedett a szobára. Rögtön megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Lys éppen mondani akart valamit, amikor benyitottak az orvosok.

-Csak két percet még. - kérte Lysander, és a nővérek tanácstalanul megálltak.

-Rendben. Úgyis meg kell még keresnünk az altatókat... - motyogta az egyikük, és kihátráltak az ajtón. - Öt perc!

-Az altató... - nyögtem fel, amikor becsukták az ajtót.

-Ssshh. - simogatta meg Lysander az arcom. - Egyébként, miért estél be a vízbe? Miért mentél az instabil helyre?

-Nina azt mondta... hogy ott biztonságosabb, menjek arra. - mondtam némi habozás után.

Kínos csend lett.

-Nina? Nina miatt vagyunk most itt?! - háborodott fel Lys. - Miért hittél neki?!

-Mert naiv vagyok. - szomorodtam el. - És mert előtte annyira kedves volt velem...!

Annyira felhúzta magát, hogy gyorsan hozzátettem:

-De nem kell izgatnod magad. Végül is, nem haltam meg.

Annyira szomorúan nézett a szemembe, hogy meghatódtam.

-Ugyan már! Baleset volt!

-Nina ezt még megbánja. - motyogta Lys. - Ne félj, nem hagyom annyiban.

-Abban biztos vagyok. - mosolyogtam halványan.
Legalább már Ninától sem kell tartanom. Új ellenfél letudva!

Meg akartam csókolni, de abban a pillanatban, amikor már éreztem a leheletét az arcomon, nyitódott az ajtó, és beléptek az orvosok.

-A feketeség... - ijedtem meg.

-Nem leszel egyedül. - ígérte Lysander. - Veled leszek.

És megfogta a kezem.

Pár percen belül beadták az altatót. Erősen kapaszkodtam az ágy szélébe, és próbáltam küzdeni a hatása ellen. Pár másodpercig sikerült is, de aztán elgyengült a kezem, és a fejem is elhomályosult. 

Üdv néked, Végtelen Fekete! Újra itt vagyok, mint régi barátod...

Életveszély

Lysander szobája felé vettem az irányt.
Csodálkoztam, hogy nem hallatszódnak a lépteim a padlón, a puha szőnyeg miatt.
Kicsit haboztam, hogy kopogjak-e, vagy sem, de végül inkább csak halkan benyitottam. Lys az asztalánál ült, és szokás szerint valamit írt. Amikor meghallotta, hogy jövök, fölállt, és rám nézett.
-Leigh hívott. - mondtam. - Azt mondta, szeretne valamit mondani neked.
-Várj meg itt. - utasított, és kisietett a szobából.
Amíg távol volt, volt időm belenézni a papírjaiba. Az íróasztalán egy halom papír volt elszórva. Nem is tudom, hogy találja meg, amit éppen keres. Az összes lap tele volt írva a kézírásával, és most már szinte biztos voltam benne, hogy kevesebb a vers, mint a dalszöveg.
Sóhajtva elkezdtem nézegetni őket, de egyikhez sem mertem igazán hozzáérni.  Bele-bele nézegettem párba, ami megtetszett, de nem volt sok időm. Lysander körülbelül csak két percig volt távol.
-Ezeket mikor írtad? - kérdeztem a papírhalmazra mutatva.
-Folyamatosan. - sóhajtott. - Lassan már szét kéne őket válogatni.
-Segítsek? - kérdeztem csillogó szemekkel.
Amikor rám nézett, elnevette magát.
-Ha szeretnél... Meg tudod különböztetni a verseket és a dalszövegeket? - kérdezte.
-Nem. - vontam meg a vállam. - De majd megpróbálom.
-Nézd a lapok felső részét. Amelyiken látsz egy "A" betűt, az vers.
-Oké. - bólintottam, és már nyúltam is a papírokért. Félúton viszont megállt a kezem. - Hogyhogy "A" betű?
-Nem is tudom... - jött zavarba Lys.
-Én se. - ráztam meg a fejem nevetve, és vidáman kezdtem szétválogatni a papírokat.
Nem volt könnyű feladat, nagyon sokáig válogattunk. De nem unatkoztam, mert közben sokat beszélgettünk erről-arról. Mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy miért pont a nevem kezdőbetűjét használja jelzésképpen, és miért nem mást, de végül nem hoztam föl a témát.
-Egyébként, miért jött az a lány? - kérdeztem mintegy mellékesen.
Nem vagyok benne biztos, de mintha habozott volna a válasz előtt.
-Egy régi rajongónk... Castielt kereste. - tette hozzá.
-Tényleg? - lepődtem meg. - Hogyhogy itt?
-Nem találta náluk. - magyarázta Lys, de feltűnt, hogy nem néz rám. Pedig eddig percenként legalább kétszer rám pillantott.
-És hogy hívják a lányt? - kérdeztem.
-Nina. - felelt, de még mindig a verseit finanszírozta.
-Szép neve van. Hány éves? - faggattam.
Ekkor végre felnézett rám.
-Ezt, most miért kérdezed?
-Csak mert. - vágtam ártatlan képet. - Aranyos lánynak tűnt, érdekel, hogy mennyi idős.
-Tizenöt. - mondta, és megint a lapok között kezdett matatni.
Kis ideig hallgattam, de közben gombóc nőtt a torkomban. Az az érzésem támadt, hogy valamit titkol előlem.
Abban a pillanatban Leigh nyitott be.
-Rosa már jobban érzi magát, és azt kérdezi tőletek, hogy holnap délután ráértek-e egyet korizni? - hadarta gyorsan.
-Hova? - kérdezett vissza Lys.
-A tóhoz a parkban. Befagyott.
-Megyünk. - bólogattam.
-Remek. - mosolygott Leigh, és már tovább is ment.
-Csak nem megtetszett ez a sport? - nevetett ki Lys, miután a bátyja elhagyta a szobát.
-Szerintem egész jó. - vontam meg a vállam legyintve. - Ha Rosa szeretne menni, akkor én is szívesen megyek.
-Helyes.
Folytattuk a válogatást, és csakhamar be is fejeztük. Közben persze pörgött az agyam, mert lélekben még mindig az előző Nina-probléma járt a fejemben, de többet nem beszéltem róla. Inkább szép csendben összerendeztem a papírokat.
-Köszönöm. - mosolygott rám Lys.
-Igazán szívesen. - ráztam meg a fejem. - Azt hiszem, most már megyek is haza...
-Tényleg? - lepődött meg. - Miért?
-Mert... - egyedül szeretnék maradni, gondolkodni. Persze ezt csak magamban vallottam be. - Mert Boti ma korábban hazajön, és gondoltam, csinálok valami jó vacsorát. - rögtönöztem.
-Elkísérlek. - határozott Lys, és már vette is a kabátját.
Ennyit igazán nem utasíthatok vissza. Különben is, nagyon szívesen megyek haza vele...
Felkaptam az új kabátom szatyrát, és felöltöztem én is.
Séta közben nem sokat beszélgettünk. Úgy láttam, Lysander a havas háztetőket figyeli (fogalmam sincs, miért), és nem nagyon néz rám, úgyhogy már akkor elkezdtem gondolkodni. Lopva fel-fel néztem az arcára, és közben azon agyaltam, hogy ki is lehet valójában ez a Nina. Biztos nem rokon, bár a ruhái viktoriánusak, és a fiúkra eléggé jellemző ez a stílus. Mégis, volt valami közös a lányban és Lysanderben. Talán mindketten énekelnek? Nem tudom. Mondjuk az, hogy Nina is énekel, még nem is lenne baj.
Lehet, hogy csak egy régi barát...
De ez sem talált. Láttam a tekintetét, nagyon fel volt dobva, amikor meglátta Lys-t. Azt azért én észreveszem, hogy csupán barátságot érez iránta, vagy valami mást...
Görcsbe rándult a gyomrom. Hát ez az! Nina valószínűleg Lysander egyik (legnagyobb) rajongója, mint azok a lányok, akiket a koncerteken láttam! Csakhogy ő merészebb, mint a többi csaj. Talán ezért is tartok tőle annyira?
-Valamin nagyon elgondolkoztál. - jegyezte meg Lys.
-Te figyelsz engem? - lepődtem meg.
-Persze, hogy figyellek! - értetlenkedett. - Melletted sétálok, hát nem egyértelmű?
-De, az. - hagytam rá.
-Mi a baj? - faggatott.
-Semmi bajom. Egyszerűen csak... fáradt vagyok. - mondtam.
-Akkor pihend ki magad otthon. - javasolta Lysander.
Ekkor vettem észre, hogy már csak két ház választ el a lakástól, úgyhogy előkerestem a kulcsom.
Kinyitottam az ajtót, és benyitottam. Letettem a szatyrot, és visszafordultam. Lysander a küszöbön állt, és eltűnődve nézte az arcom. Nem tudtam mit csinálni, én is visszabámultam.
Pár pillanat múlva végül megszólalt.
-Ha valami bánt. Akármi bánt, azt elmondhatod. - mosolygott rám.- Nem kell félned.
-De nem bánt semmi. - tiltakoztam, és közelebb léptem. - Tényleg.
Kétkedve bár, de magához ölelt, és csókot adott az arcomra. A szokás szerinti pirulásom nem maradt el, de nem érdekelt nagyon.
-Holnap? - kérdeztem.
-Jövök érted. - bólintott mosolyogva, és elengedett. - Szia.
-Pápá! - búcsúztam, és miután elment, becsuktam az ajtót.
Huhh. Ez kicsit meleg volt. Majdnem kiszedte belőlem azt az ezer és ezer kérdést, amit fel akartam tenni neki. Már a nyelvem hegyén volt, de végül kiálltam a próbát.
Nagyot sóhajtottam, és abban a pillanatban a hátam mögött kivágódott az ajtó, aminek következtében egy kicsit sikoltottam.
-Boti! Jézusom, ezt többet ne csináld! - kaptam a fejemhez, amikor megláttam az ajtóban a bátyámat.
-Mindig így jövök be. - értetlenkedett.
-Akkor meg pláne. - bólintottam, és elindultam a konyha felé. - Jó lesz a spagetti vacsorára?
-Ó, köszi, de már ettem. - rázta meg a fejét. - A haverokkal elmentünk a mexikóiba. Hoztam neked burritóból salsásat. Ugye szereted?
-Naná. - bólogattam csillogó szemekkel.
-Tessék. - nyújtotta felém a dobozt. - Vigyázz, nagyon csíp.
-Köszi! - köszöntem meg.
-Viktor üdvözöl! - kiáltott még utánam a bátyám.
Egy pillanatra megtorpantam.
-Én is üdvözlöm, add át neki. - motyogtam.
-Ennek mi értelme...? - tanakodott magában Boti.
5 perc múlva már neki is láttam a vacsorának, ő meg szokás szerint beült a nappaliba tévézni.
A burrito nagyon finom volt, bár tényleg egy kicsit erős... Mindenesetre nekem nagyon ízlett, miután megettem, még legalább háromszor megköszöntem Botinak a kedvességét. A szokásos válasza mindig ugyanaz volt.
-Te is szoktál nekem pizzát hozni. Mi ebben a meglepő?
Mondjuk, igaza van. :)

Szombat reggel (vagyis másnap) meglepődtem, amikor felkeltem. Az óra már 11-et mutatott. Ennyire elaludtam...?
Hát, úgy tűnt, hogy igen. Sikerült kipihennem magam.
Zafír már nagyon türelmetlen volt, amint kinyitottam a szobám ajtaját, leviharzott a lépcsőn, és nyávogva reggelit követelt. Illetve, hát gyakorlatilag ebédet... ha úgy vesszük.
Lentről nevetést hallottam, amit egy kicsit furcsálltam. Főleg, hogy felismertem a hangokat.
Castielt és Botit hallottam nevetni.
Gyorsan megigazítottam egy kicsit a hajam, hogy ne álljon szanaszéjjel, aztán leindultam a lépcsőn.
Az alján a szokásos rutinomat követve megbotlottam, ugyanis nem a lábam elé néztem, hanem a hangokat.
Óriásit estem volna, de az utolsó pillanatban mégis megálltam a padlótól három centire.
-Ez közel volt. - állapította meg Lysander, és felsegített.
-Te meg mit keresel itt...? - kapkodtam levegőért. A szívem olyan robajjal dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről. Attól féltem, valaki meghallja.
A nappaliból a többiek bementek Boti szobájába vagy a konyhába, mert már nem hallottam hangoskodást. Néma csend volt a lakásban. Legalábbis én annak hallottam.
-Castiellel átjöttünk, ő hülyülni, én meg hozzád. - válaszolt az eredeti kérdésemre. - Baj?
-Nem, dehogy! - ellenkeztem, és próbáltam lenyugtatni a pulzusomat. - Örülök neki. Kicsit elaludtam... mióta vagytok itt?
-Körülbelül két órája. Benéztem hozzád, de nem akartalak felébreszteni.
-Felkelthettél volna...! - húztam el a számat. - Miért nem ébredtem fel a hangoskodásotokra?
-Nagyon mélyen aludtál, még az ajtónyitódásra sem fordultál meg... pedig úgy szoktad. - nevetett Lysander.
-Milyen jól tudja ezt valaki... - forgattam a szemem.
-Hát igen... - bólogatott viccesen. - Mint ahogy azt is jól tudom, hogy nem fehérneműben szoktál aludni, hanem pólóban.
A torkomon akadt a szó, és a számat összepréselve, pipacsvörösen bámultam fel rá. A szemöldökömet is összeráncoltam.
Igen, az éjjel most tényleg fehérneműben aludtam, ugyanis melegem volt. Boti túl jól üzemelte be a fűtést.
Csak remélni merem, hogy be voltam takarózva. Nyakig.
-Perverz. - ennyi volt a reakcióm.
Aztán úgy tettem, mintha hipnotizálnám, vagy varázsolnék. A kezemmel körkörös mozdulatokat tettem a szeme előtt, közben pedig mély hangon beszélni kezdtem.
-Most szépen mindent elfelejtesz, amit láttál... - "hipnotizáltam".
-Azt nehéz lesz. - nevetett Lys, és elkapta a csuklómat.
Érintése áramütésként ért.
-Azt hittem, sikerül varázsolnom. - vontam meg a vállam csalódottan.
Kis ideig hallgattunk, ki-ki a saját gondolataival foglalkozott.
-Rántottát? - kérdeztem hirtelen, és megindultam a konyha felé.
-Már lejárt a reggeli ideje. Inkább ebédelned kéne. - jegyezte meg Lys, és utánam jött.
-Van benne valami...


-Vigyázzatok rá. - javasolta Boti viccelődve. - Simán elesik, és összetöri magát.
-Nem vagy vicces! - hurrogtam le.
Délután 4 körül elindultunk a járdán a tó felé, hogy ott találkozzunk a többiekkel. Castiel is velünk tartott, nem volt kedve külön menni.
Egész jól odaértünk, a többiek még ott sem voltak. Kivéve persze az örök párost, Rosa-t és Leigh-t.
-Sziasztok! - köszönt Rosa. Már egyáltalán nem tűnt betegnek.
-Szia! - nevettem, és átöleltem. - Jobban vagy már?
-Köszönöm, csodásan érzem magam! - ujjongott. - Olyan szép a hó...! Nézzétek meg a tavat! Hát nem csodálatos?
De, tényleg az volt. A fák kopaszan sorakoztak a befagyott víz mellett, amitől nagyon jó hangulat áradt a korcsolyázókra. Nem voltak nagyon sokan, ez is azt jelentette, hogy pont jókor jöttünk. A jég is biztonságosnak tűnt.
-Ott jönnek a többiek. - mutatott Castiel a hátunk mögé.
Mindannyian oda fordultunk, és integettünk az ismerősöknek. Hamar összegyűlt mindenki, és amikor már a korcsolyákat is kibéreltük, elindultunk a tó felé.
-Fogadjunk! - vetette fel az ötletet Castiel Lysanderhez fordulva.- Szerinted hányszor fog elesni? - mutatott rám.
-Legyen tizenkettő. - tűnődött Lys.
-Áh. Huszonhárom! - legyintett Castiel.
-Egy üveg kóla. - nyújtotta felé a kezét Lysander.
-Készítheted a pénzt. - csapott bele Cast.
Nem kérdeztem meg tőlük, hogy komolyan gondolják-e, vagy csak ugratnak. Megoldottam egy gúnyos nézéssel az egészet.
A jég tényleg stabil volt, semmi rossz érzetem nem támadt, hogy esetleg le fog szakadni alattam. Úgy voltam vele, hogy ha a középkorú bácsik alatt nem törik be, akkor alattam pláne nem fog.
Vagy egy órát koriztunk, amikor feltűnt valami. Először csak azt éreztem, hogy elönt valami furcsa érzés. Aztán verejtékezni kezdett a homlokom. Mi ez?
Körülnéztem, mert biztos voltam benne, hogy ez egy jel: valaki figyel. Igazam is volt. A jég szélén megpillantottam Ninát.
Összeszorítottam a fogaimat, és megpróbáltam nem törődni vele. Hiszen ő csak egy kislány. Na jó, nem olyan kicsi, de...
-Valami baj történt? - kérdezte Lysander, és lefékezett előttem.
-Semmi. Minden a legnagyobb rendben. - vontam meg a vállam semmitmondóan. - Viszont megjött Nina is a pályára.
-Tessék? - értetlenkedett. A part felé mutattam.
Lysander megfordult, aztán megint inkább felém nézett.
-Ne is törődj vele. - javasolta, és megfogta a kezem. - Gyere, menjünk még egy kört!
Kicsit furcsálltam, hogy most így hirtelen megint hozzám csatlakozott, de hát valójában nem bántam.
Lysander és Castiel végül elmentek a büfébe, meleg teát hozni nekünk, addig mi meg még mászkáltunk (illetve siklottunk) egy kicsit. Nina egy kicsit távolabb tőlünk kötötte éppen a korcsolyáját. Úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy megismerjem.
-Szia. - köszöntem neki. - Segítsek?
-Ó, nem, köszönöm. Elboldogulok egyedül is. - mosolygott fel rám, és végleg bekötötte a fűzőt.
-Amanda vagyok. - mutatkoztam be. - És téged hogy hívnak?
-Nina. - pislogott nagyokat. - Te vagy Lysander barátnője?
-Öhm... igen. Miért?
-Csak úgy kérdeztem. - vonta meg a vállát. - Nem így képzeltelek el magamban.
-Te is valaki rajongó vagy, ugye? - nevettem.
-Úgy is mondhatni... - bólintott, és elindultunk egy kicsit korizni.
A többiektől kicsit távolabb kerültünk, bár nem sokkal. Még jól láttam őket.
-Mennyi időt töltötök együtt? - kíváncsiskodott Nina.
Úgy döntöttem, nem fogok hazudni. Egész kedvesnek tűnik ez a lány, nem is értem, miért tartottam tőle.
-Elég sokat. - vontam meg a vállam. - Attól függ, hogy érünk rá.
-Tudod, régen én is nagyon bele voltam zúgva. - vigyorgott. - Éppen ezért érdekel annyira. Mert régen nagyon szerettem volna tudni, hogy vajon milyen lehet Lysander barátnőjének lenni.
-Az biztos, hogy remek. - nevetgéltem. Tényleg nincs mitől tartanom.
-Úgy tudtam, hogy előtted még senkivel sem lépett kapcsolatba.- jegyezte meg Nina.
Megálltunk egy kicsit a jégen.
-Nem tudom, sosem beszél az eddigi életéről. - mondtam tanácstalanul.
-Hogyan találkoztatok? - kérdezte csillogó szemekkel.
Meséltem neki egy kicsit a helyzetről. Hogy iskolát váltottam, és már az első napon összeismerkedtünk. Castielt nem említettem meg, de hát ugye az nem is fontos...
-Ez nagyon jól hangzik. - ujjongott, aztán egy kicsit óvatosabbak lettek az arcvonásai. - Vigyázz, rossz helyen állsz.
-Tessék? - néztem a lábam alá.
-Nem biztonságos ott a jég. - mondta Nina. - Menj egy kicsit hátrébb!
Így tettem. Rögtön meg is bántam.
A jég hatalmasat reccsent, aminek hatására (csodák csodájára) nem is figyelt fel ránk mindenki. Én személy szerint csak négy szempárt láttam: Nina, Leigh, Castiel, és... Lysander szemeit.
Nagyon messzi volt. Éppen a büféből jöttek ki Castiellel, amikor hirtelen megálltak. Hallották a reccsenést.
-Én a helyedben nem nagyon mozognék. - jegyezte meg Nina... gúnyosan?! - A végén még baleset lesz belőle.
-Miért csaptál be? - kérdeztem ijedten, és moccanni sem mertem.
-Nem egyértelmű? - forgatta a szemét. - Gondold bele magad az én helyzetembe! Rá fogsz jönni.
-Menj a fenébe! - sziszegtem, és megpróbáltam kilépni a veszélyes zónából.
Akkor éreztem, hogy a jég megreped. Ijedten körbenéztem magam körül, és azt láttam, hogy a jégen törésnyomok keletkeztek.
Nem tudtam, miért rimánkodjak. Az életemért, vagy hogy rájöjjek, hogy ez csak egy álom.
De nem álom volt.
Hova nézzek? Érzem, hogy mindjárt leszakad alattam a jég.
Kétségbeesetten körbenéztem, és megállapodott a tekintetem egy felemás szempáron. Rémült volt. Hitetlenkedő.
Soha nem láttam még igazán ijedtnek. Most viszont az arca majdnem olyan fehér volt, mint a haja. Pár pillanatig bámultunk egymás szemébe. Azt hittem, a szívem rögvest kiugrik a helyéről.
Lysander, miért nem jössz? Miért nem segítesz? - kérdeztem magamtól.
És akkor rájöttem. Lefagyott. Egyszerűen csak lefagyott.
Megpróbálkoztam egy újabb lépéssel előre, amikor észrevettem: jelez nekem. Megrázta a fejét.
Tanácstalanul álltam, és közben hevesen dobogó szívvel koncentráltam. Ki fogok innen jutni. Gyerekjáték lesz.
Megpróbáltam. Előre indultam, de akkor újabb repedések lettek a lábamnál. Erre már a legtöbb ember felfigyelt.
Még egyszer a tekintetét kerestem, de már nem láttam. Csak éreztem, hogy néz. Mert melegség járta át a testemet.
Nem mertem semmit se csinálni. A lélegzetemet is visszafojtottam.
És akkor hatalmasat reccsent a jég, és már nem sok mindent éreztem. Hideget. Fagyot. Vizet...
-Amanda...!!!
Csak egy elmosódott hang. Semmi több. Már semmit nem hallottam. A fülemben még visszahangzott a nevem, de aztán...
Semmi.
Az egész testemet átjárta a jéghideg víz. A szívem is befagyott már szinte. Legalábbis úgy éreztem.
Megpróbálkoztam a felfelé úszással. A ruhám lehúzott a mélybe, és nem sikerült megkapaszkodnom a jégtáblában. Ráadásul a lyukat sem találtam meg.
A szívem nagyon lassan dobogott, a fülemben hallottam.
Elfogyott a levegőm, és elvesztettem az eszméletemet.
Az egyetlen dolog, amit láttam, csak egy gyönyörű szempár volt. Szikrázott. Aggódott. Félt.
És ekkor végleg elnyomott a semmiség.

Nina

*Lysander szemszöge továbbra is!

Már csak pár sarok választott el az utcától, amikor szembe jött velem egy ismerős alak.
Ó, a francba, el kéne tűnnöm...
Kár, hogy a hajam világos, különben még jól el is tudtam volna rejtőzni a sötétben. Legközelebb átgondolom a hajfestést.
-Lysander! Lysander, te vagy az? - hallottam a hangját.
Hiába, ezt bekaptam. Máskor mégis inkább Amandánál maradok.
-Ó, szia, Nina. - tettettem a meglepetést. - Rég láttalak...
-Lysandeeeeer! - visítozott, és a nyakamba ugrott.
Gyors magyarázat: Nina az egyik olyan lány, aki az első koncerten már felkeresett, és azóta a társaságomat keresi. Úgy volt, hogy más városba költöznek, ezért évek óta nem láttam, sőt, nem is gondoltam rá. Néha küldött üzenetet sok sírós meg szívecskés smiley-val, de sosem hatott meg.
Fiatalabb nálunk, még csak 15 éves. Kicsit idősebbnek néz ki, mert viktoriánus ruhákban jár, de a stílusa totál gyerekes. Akár egy 12 éves... A haja szőke és rózsaszín, gondolom nem lehet természetes. Castiel egyszer megállapította, hogy mennyire illenénk egymáshoz. Ennek ellenére még sosem próbáltam meg közel kerülni hozzá. Eszembe se jutott.
-Hogy s mint? - kérdeztem illedelmesen, és lehámoztam a nyakamról a karját.
-Ó, hát rengeteg dolog történt!! - kezdte Nina. - Én is énekes leszek, mint te! Akár együtt is felléphetnénk!
-Persze, de ez nem ilyen egyszerű, mert... - kezdtem, de félbeszakított.
-Igent mondtál?! - ujjongott. - De jó!! Ha együtt éneklünk, akkor közelebb is kerülhetnénk egymáshoz, nem gondolod? - hadarta.
-Nem. - vágtam rá.
-Nem? - lepődött meg.
-Nem. Most mennem kell, talán még összefutunk. - kezdtem búcsúzkodni. - Szia, Nina.
-Szia. - köszönt el csalódottan. - Majd írok!
-Rendben.
Haza indultam, most már valamivel gyorsabb tempóban. Nem akarom, hogy utánam jöjjön.
Voltam olyan mázlista, hogy már elsőre megszabadultam tőle. Amikor hátra néztem, már csak az üres utcát láttam. Megnyugodva fordultam be az utcánkba, és a zsebembe nyúltam a kapukulcsért.
Mi a rák...?! Hol van a kapukulcs?!
Áh, mindegy. Ha keresném, se találnám. Inkább bemászom a hátsó kert felől. - határoztam magamban morogva.

*Amanda:

A vacsorát csináltam, amikor észre vettem egy kis csillogó tárgyat a konyhaasztalon. Meglepődve a kezembe vettem. Hogy kerül ide Lysander kapukulcsa...? Na mindegy, majd holnap visszaadom neki.
A zsebembe süllyesztettem a kulcsot, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira jellemző, hogy ennyire nem figyel a cuccaira...
Amíg így álltam az asztalnál, magam elé bámulva, meghallottam, hogy serceg a hús a tepsiben. Felriadtam a mélázásból, és gyorsan visszasiettem a tűzhelyhez, hogy megforgassam a rántott húst.
Észre se vettem, amikor Boti benézett a konyhába, annyira elfoglaltak a gondolataim.
-A nappaliban leszek. - szólt a bátyám, és már ment is tovább.
-Jézusom! - rázott ki a hideg  ijedtemben. - Oké!
Kivételesen nekem is volt kedvem filmezni, úgyhogy a nappaliban vacsoráztunk. Megnéztünk két filmet is, de én már a végére elfáradtam, úgyhogy gyakorlatilag a másodiknak a felét nem is láttam, hanem inkább elmentem fürdeni, aztán aludni.
Jól esett az ágyam puha paplanja, csak az zavart egy kicsit, hogy Zafír ide-oda járkált a szobámban, és mindenféle neszt hallatott, amikkel időnként halálra rémisztett. Például egyszer megijedt a hegedű tokjától, meglökte, és az egész hangszer nagy robajjal esett a földre. Na, akkor megfogtam Zafírt, és erőszakkal tuszkoltam be a kosarába.

-Nem szól az ébresztőd... - hallottam egy ismerős hangot, és éreztem, ahogy valaki megrázza a vállam. - Ébredj, mert még elkésünk!
-Hmm? - nyögtem, és kinyitottam a szemem. - Lysander! Mit keresel te itt? - lepődtem meg, és a nyakamig húztam a takaróm, hogy ne lássa ciki macis pizsamám.
-Téged kereslek. - mosolygott. - Siess már egy kicsit! Öltözz, vagy fürödj, vagy nem tudom mit szoktál csinálni. Van körülbelül negyed óránk, hogy elérjünk a suliba.
-Tessék?! - ijedtem meg. - A fenébe! Elaludtam?
-Csak egy kicsit...
Kipattantam az ágyamból, nem érdekelt a pizsamám sem. Gyorsan beágyaztam, és a szekrényemből kidobáltam a ruháimat az ágyamra, hogy aztán felöltözzek.
-Menj már ki...! - sürgettem Lysandert, és az ajtó felé kezdtem tolni.
-Nyugi, megyek már. - nevetett, és az ajtóban még adott egy rövid csókot. Amit nem hagyhattam annyiban, úgyhogy hosszú csók lett belőle...
-Elég. Át kell öltöznöm. - toltam el magamtól, és mosolygását látva hozzátettem: - Egyedül!
És becsaptam az ajtót az orra előtt.
Még hallottam távolodó lépteit, és miután megbizonyosodtam róla, hogy elment, magamra kapkodtam a ruháimat. Aztán belerámoltam a könyveimet a táskámba, és gyorsan még megsimogattam Zafírt. A szobám ajtaját nyitva hagytam, hogy szükség esetén kimehessen.
Lerobogtam a lépcsőn, és a legnagyobb meglepetésemre nem botlottam meg a legalsó lépcsőfokban. Hurrá!
Lent rögtön a cipőkhöz rohantam, hogy felvegyem a csizmám. Úgy döntöttem, hogy ma nem csinálok szendvicset, inkább majd a büfében veszek valamit.
Ránéztem az órára. Két perc múlva becsöngetnek. Áh, most már tök mindegy... Úgyis késünk valamennyit.
-Szerinted hány percet fogunk késni? - kérdeztem Lysandertől, amint kiléptünk a házból.
-Nem tudom, de nem is nagyon érdekel. - vonta meg a vállát.
-Azért siessünk.
-Minek? - értetlenkedett. - Ha már késünk, akkor nem mindegy, mennyit késünk?
-Nem! Menjünk már! - makacskodtam.
A suli udvarán senki sem tartózkodott egy eltévedt macskán kívül. Az épület is üresen kongott, lépteink visszhangoztak a folyosókon.
A terem elé érve még gyorsan megigazítottam a hajam, és vettem egy nagy levegőt. Lysander visszafojtott nevetéssel bámult rám, amikor ezt észrevettem, vetettem rá egy szúrós pillantást. Aztán bekopogtam az ajtón.
-Csókolom! - köszöntem.
-Jó estét. - hallottam Lysander hangját is mögülem.
-Van igazolásuk? - kérdezte Mr. Faraize.
-Nincs...
-Üljenek le! - mutatott a helyünk felé, és beírt valamit a naplóba.
Hátra siettünk a padunkhoz. Bianka (tudjátok, az új lány) vigyorogva integetett nekünk, illetve inkább csak Lysandernek, Castiel pedig észre se vette, hogy megérkeztünk. Zenét hallgatott a padjára dőlve.
Ne haragudjatok, de most egy kicsit előreugrok az időben. A nap ugyanis olyan átlagosan telt, hogy még nekem is unalmas lenne leírni, nemhogy nektek olvasni...!

Suli után...

A terem előtt vártam Rosára, hogy elmenjünk vásárolni, ugyanis megbeszéltük, hogy ma megyünk. Kisvártatva ki is jött a teremből, de nem nézett ki túl jól. Az arca mintha kicsit zöldes lett volna.

-Jól vagy? - kérdeztem, és megveregettem a vállát kedvesen.

-Nem... lehet, hogy el kéne halasztani a bevásárlást... - motyogta szomorúan. - Azt hiszem, beteg vagyok.

-Óh... haza kísérjelek? - ajánlottam  föl.

-Nem, köszönöm, nagyon kedves vagy. De Leigh eljön értem, már megbeszéltem vele. - mondta Rosa, és rám mosolygott. - Majd jövő héten elmegyünk, ugye?

-Naná! - bólogattam. - Jobbulást.

-Köszi!

És már el is ment.

Kedvtelenül berámoltam a szekrénybe néhány tankönyvemet, és elindultam a folyosón. Nataniel jött szembe velem.

-Szia! - köszönt, és megállt velem szemben.

-Szia! - üdvözöltem mosolyogva. - Hogy vagy?

-Remekül, köszönöm. - biccentett, és előkeresett valamit a mappájából. - Az igazgatónő azt mondta, ezt adjam át neked. - nyújtott felém egy papírt. - Csak a félévi befizetés, tudod...

-Ja, persze! - bólogattam, és elvettem a papírt. - Köszi.

-Nincs mit. - mosolygott, és már tovább is indult. 
Arra se Volt időm, hogy köszönjek neki, már ott sem volt.
Úgy döntöttem, hogy haza megyek, de éppen amikor el akartam indulni, Lysander átölelt hátulról.
-Nincs kedved átjönni? - kérdezte. - Leigh valami ruhát emlegetett, amiért el kell gyere.
-Kabát. - javítottam  ki, és kibontakoztam az öleléséből. - Oké, megyek.
-Előtte menjünk el valahova enni- javasolta Lys. - Nincs otthon semmi kaja.
-Benne vagyok. - egyeztem bele.
Így hát elmentünk a főtérre, ahol végül egy olasz étteremre esett a választásunk. Tésztát ettünk, és majdnem egy egész órát ott töltöttünk, mert közben olyan fontos témákról beszéltünk, mint a ceruzahegyezés, a helyes könyvjelzőhasználat, és azon is vitatkoztunk, hogy a matek füzet miért négyzethálós, illetve miért kockás.
Szóval eléggé elvoltunk.
Ebéd után még egy kicsit sétáltunk a parkban, aztán Lysanderék háza felé vettük az irányt. Leigh kocsiját már az utca végéről is jól láttam, így tudtam; nem leszünk egyedül. Nem is Baj.
-Szerintem ess túl a ruhapróbán először. - javasolta Lys, amikor beléptünk az előszobába. - Igénybe fog venni minimum fél órát, de lehet, hogy többet is.
-Rendben... 
Levettem a kabátom és a cipőm. Meghallottam Leigh sietős lépteit a lépcső felől. Pár másodperc múlva ő is megjelent a lépcső alján, és maga felé intett.
-Gyere, menjünk föl! Már mindent előkészítettem.
-Szuper.  - mosolyogtam, és felsiettem a lépcsőn.
-Lysander, anya hívott. A hétvégén nem megyünk le. - mondta a hátam mögött Leigh a tesójának.
-Miért?
-Majd elmondom. - legyintett Leigh, és utánam jött.
Ezelőtt még sosem jártam Leigh szobájában, ezért elámultam, amikor beléptem. Viszonylag egyszerű szoba volt, de annál inkább csodálatosabb! Inkább műhelynek mondanám...
A falak vajszínűre voltak festve. A falnál egy hosszú asztal állt, rajta sok-sok selyemmel, vászonnal, egyéb anyagokkal. Az asztal mellett állt egy fiókos szekrény, ollókkal, tűkkel, és eszméletlen mennyiségű cérnával. Egy kis ágy is volt a szobában, de nem tűnt valami kényelmesnek... Mellette 5 próbababa sorakozott, befejezetlen ruhák voltak rajuk. Az egész helyben volt valami csodálatos varázs, ami nagyon megragadott.
A szoba közepén állt egy vékony, lány alkatú próbababa, fehér takaróval volt letakarva.
Leigh egy könnyed mozdulattal lerántotta róla a leplet, így megcsodálhattam a ruhadarabot, amit nekem szánt. Amikor először megláttam, elakadt a lélegzetem. Csodálatos volt! Fekete az alapszíne, a kapucniját fehér szőrme borítja belülről. A kabát ujjánál is kilátszik ez a fehér, puha anyag. A gombok a jobb oldalán, eltolva vannak, és mindegyik kis fehér gombon fekete, kissé mintha viktoriánus minták virítanának. Csodaszép.
-Hogy tetszik? - kérdezte Leigh. - Rosa szerint ez a te méreted, én nem tudom. Felpróbálod?
-Hát persze! - mentem oda hozzá, de még mielőtt felvettem volna a kabátot, ránéztem a próbababára. - Tényleg ilyen vékony vagyok....?
-Nyugi, a baba nem teljesen olyan, mint te. - nevetett Leigh. Mennyire hasonlít a nevetésük az öccsével...! - Csinos alakod van. Na gyere, próbáld fel.
-Köszi... - motyogtam kicsit elpirulva, és odamentem a babához. 
Leigh segített fölvenni a kabátot, és amikor rám került, meglepődve érzékeltem, hogy a ruhának a súlya nem több pár dekánál. Fura. Azt hittem, olyan nehéz lesz, hogy nem bírom el... Milyen jó! És milyen meleg!
-Na? - faggatott Leigh. - Hogy érzed benne magad?
-Csodásan! - mosolyogtam. - És a méretet is hogy eltaláltad...!
-Tényleg? Gombold be.
Így tettem.
-Mondom. - nevettem. - Nagyon eltaláltad.
Leigh mégis elégedetlen maradt. A hasamnál egy kicsit összébb húzta a kezével az anyagot, aztán rám nézett.
-Így is kényelmes még? - kérdezte.
-Igen. Miért? - értetlenkedtem.
Nem válaszolt, hanem elsietett a szekrényhez, és nagy gonddal kikeresett egy ollót, tűt, és számomra valami ismeretlen szerszámot. Biztos valami fűző, vagy mit tudom én...
-Oké, leveheted. - mosolygott rám Leigh. A szívem nagyot dobbant: mintha csak Lysandert látnám. - Még egy kicsit módosítok rajta, mert így nem nagyon emeli ki az alakod.
-Ha te mondod... - hagytam rá, és az ajtó felé indultam.
-Maradhatsz még, öt perc és kész vagyok! - szólt utánam Leigh.
-Ja, jó. - fordultam vissza, és nekidőltem az ablaknak. Kíváncsian néztem, hogyan javítja a kabátot.
Ekkor csöngettek.
-Ki az? - kérdezte tőlem Leigh.
Kinéztem az ablakon. A kerítésnél egy szőke-rózsaszín hajú lány állt, viktoriánus ruhában.
-Egy szőke, illetve inkább rózsaszín hajú lány. - feleltem visszafordulva.
Leigh abban a pillanatban felpattant, és rohant le a lépcsőn kinyitni az ajtót. Mi van itt?

*Lysander szemszöge:
Csöngettek, én meg felálltam az asztalomtól. Biztos Castiel jött. Bár az igaz, hogy ő nem szokott csengetni.
Lementem a lépcsőn, és a bejárati ajtónál kivettem a kulcsot a zárból. Hallottam Leigh dübörgő lépteit, ahogy lefelé siet.
-Majd én kinyitom! - szóltam föl neki, és a kilincsért nyúltam.
-Ne, várj!
Sajnos elkésett, mert már kinyitottam az ajtót. Megdöbbenve vettem észre, hogy nem Castiel, hanem Nina állt a kapuban.
-Én szóltam. - sóhajtott mögöttem Leigh, és visszaindult a szobája felé. Én meg egyedül maradtam.
A fenébe!
Megindultam a kerítés felé, Nina rögtön észrevett. Integetve mosolygott rám.
-Szia. - köszöntem. - Hát te?
-Eljöttelek meglátogatni. - ujjongott Nina. - Régen hallottalak énekelni, és én is meg szeretném mutatni a tudásomat.
-Ez igazán kedves, de most nem alkalmas. - hárítottam el a szándékát.
Meglepődve felhúzta a szemöldökét.
-Nem alkalmas? Ezt meg hogy érted?
-Jelenleg itt van nálunk a barátnőm is, ezért nincs időm most téged meghallgatni. - magyaráztam. - Egyébként meg honnan tudtad, hogy itt lakunk?
Nem válaszolt a kérdésemre. A tekintete elhomályosult, és a szeme színt váltott. Szürkéből élénk lila lett.
-Van barátnőd? És ezt még csak most mondod? - kérdezte élesen.
A hideg is kirázott tőle, de csak felvontam a szemöldököm.
-Nem kérdezted. - vontam meg a vállam. - Most vissza kell mennem. Szia! - köszöntem, és megfordultam.
Már az ajtónál voltam, amikor valami furcsa érzés végig futott a gerincemen, és magam se tudom miért, de megfordultam.
-Majd gyere vissza holnap. Olyan kettő körül. - mondtam. Mi a fene?! Mi történik?
-Rendben, itt leszek. - vigyorgott Nina, és a szeme újra szürkén csillogott. - Szia!
És már el is ment. Értetlenül a hajamba túrtam. Mit jelentsen ez? Már nem is én irányítom magam, hanem valami belső ösztön? Már ha ez az volt.
Ezt most jól megcsináltam. Mi lesz velem holnap...?!

*Amanda szemszöge:
Először beszélgetnek, a lány tök vidám. Aztán hirtelen elönti a méreg, a szeme élénk lila lesz, és összeszorítja a kezét. Lysander megfordul, a lány motyog valamit magában. Lys megáll az ajtónál, valamit mond, ami a lánynak nagyon tetszik, újra normális lesz, és el is szalad.
Ez meg mi volt?!
Rossz érzés kerített a hatalmába, amikor észrevettem, hogy a lány pár lépés után megfordul, és egyenesen felém néz. Mintha tudná, hogy itt vagyok!
Megfordultam, és újra Leigh-et kezdtem figyelni, miközben a szívem olyan hangosan dobogott, hogy féltem, ő is meghallja. De szemlátomást az ő gondolatai is össze-vissza jártak, mert erősen ráncolta a homlokát, és összeszorította a száját.
-Egyébként, ki volt ez a lány? - kérdeztem csak úgy mellékesen.
Először rám nézett, aztán megint a kabátra. Mintha azon gondolkozna, hogy mit mondjon.
-Egy régi ismerősünk. - szólalt meg végül. - Néha eljön minket meglátogatni.
-Rokon? - faggattam.
-Nem. - mondta egy kis szünet után.
Ettől féltem. Viktoriánus ruha? Lelkesedés Lysander felé? Szúrós pillantás az ablakra? Ki ez a lány?
-Kész van. - mosolygott Leigh, és felém fordította a ruhát.
Én semmi változást nem vettem észre rajta, de ha ő mondja...
-Köszi. - nevettem, és elvettem a kabátot. - Mennyibe kerül?
-Ingyen van. - mondta Leigh, amíg megtörölte a kezét.
-De egy ilyen kabátot nem lehet ingyen adni! - makacskodtam.
-De lehet. - legyintett Leigh.
-Hát jó. Köszönöm! - mosolyogtam.
-Nagyon szívesen. Lysandert hívd majd ide egy kicsit, kérlek!
-Rendben. - bólintottam, és kimentem a szobából.
Biztos a hétvége miatt kell beszélniük.
Lysander szobája felé vettem az irányt Csodálkoztam, hogy lépteimből semmi nem hallatszott, a puha szőnyeg miatt.